Méri Edina szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XI) 2003 (Budapest, 2003)
Bolyós András: Adatok a magyarországi kékfestés kialakulásához
A csornai műhely 1846-ból származó leltárában szereplő 1 kéket festő vasfazék és 1 formatartó stelázsi 74 mintával (Domonkos 1971.) arra utal, hogy itt még ekkor is az erjesztéses csávát használták, hiszen az igényli, hogy az erjesztés elején 70-80 Celsius-fokra melegítsék fel, majd a színezés idejére 3040 Celsius-fokra hűtsék vissza. Ehhez a technikához nyilvánvalóan a viaszt használták gátló nyomásra, hiszen csak ezzel használható a kisméretű csáva, amelybe összegyűrve is szép eredményt lehet elérni. A saját anyagra készített, vásározásra szánt termelést korlátozta a nyersvászon beszerezhetősége. Jelentősebb szövőipar a Felvidéken volt, ahol jelentős volt a lentermelés. Erre a problémára jól rávilágít Ramasetter Vince sümegi kékfestő esete, aki inkognitóban egy felvidéki tót takácshoz állt be, kifejezetten azzal a céllal, hogy leányát feleségül vegye, s így a rokoni kapocs révén biztosítsa vászon igényét (Eötvös 1982). Kivételesnek számít a Goldberger-gyár, ahol a nagy tőkeerő lehetővé tette, hogy saját fonodát és szövődét létesítsenek. A céhek, melyek a szabad ipartevékenységet és ezáltal a fejlődést korlátozták, II. József 1785-ben kiadott rendeletével elvesztik hatalmukat, azonban ezt a császár a halálos ágyán visszavonta. A reformkor is igyekezett a céhek ellenében a szabad ipargyakorlást szorgalmazni (az 1840. évi országgyűlés XVII. törvénycikke), vajmi kevés sikerrel. Az első magyar felelős kormány 1848. június 9-én kelt 1530. számú „A céhszabályokat módosító rendelet"-e sem szüntette meg végleg a korlátozásokat. A továbbiakban az iparűzésre az 1851-ben kiadott Ideiglenes utasítás, majd az 1859. évi Nyílt parancs adott könnyítéseket, de véglegesen csak az 1872. évi VIII. törvénycikk szünteti meg a céheket (Dobsa 1932.). A kékfestő műhelyek száma valóban ez idő után kezd szaporodni, különösen az alföldi részeken. A kékfestőmesterségre annyira jellemző hideg csáva és a vizes alapú, kaolinos, gumi arabikumos fémsós nyomópép is inkább csak a század elején kezd elterjedni, ami a szükséges vegyszerekhez jutás könnyebbé válásával kapcsolatos. A kékfestés gépesítésére jellemző Perrotine-nyomógép 1841-ben Goldbergernél, 1846-ban az óbudai Spitzer Gerzson üzemében, 1853-ban a szegedi, 1868-ban a székesfehérvári Felmayernél, majd 1890-ben tiszafüredi Nyári-féle üzemben jelenik meg. A felsoroltak azonban többnyire túlnőtték a kékfestést, inkább kartonnyomó gyárnak tekinthetők, bár kékfestőt is készítettek. A töb'^i kékfestő vagy a 20. század elején meghirdetett gépsegély keretében jutott Perrotinegéphez, vagy később a tovább fejlődő gyárakban feleslegessé váltakat, illetve a megszűnt műhelyekét veszik át. Az elmúlt időkben nagyon sok kékfestő műhely szűnt meg részben kihalás miatt, részben a gazdasági válságok miatt, az első világháború után az anyagellátás nehézségei, illetve piacvesztés következtében. Ekkortájt kezdődik a népviseleti kivetkezés is, ami további piacszűkülést jelent. A második világháború után a kékfestőkre újabb nehézségek köszöntenek. A nagyobb, gépesített, több munkást alkalmazó műhelyeket államosítják, esetleg szövetkezetbe kényszerítik. A kisebb műhelyek megmaradnak, de az új, saját áru előállítását megtiltják, s csak 1953 után válik ez a tevékenység újra
