Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (X) 2000 (Budapest, 2000)

Tóth György: A gyűszű

kincs-kereskedelemben. Az 1990. évi 18 000 font aukciós leütési ár egyedülálló (6), különösen ha figyelembe vesszük, hogy a gyűszű maga nem is különlegesség. Egy viszonylag jellegtelen szamárbőr tokban pihen az aranygyűszű, melynek palástja teljes felületén rubinokkal és műzafírral van kazettásán kirakva. A kövek eredete bizonytalan, a gyűszű legutóbbi vizsgálatakor felmerült a gyanú, hogy részlegesen vagy teljesen pótoltak, illetve a műzafírnál egyértelmű a későbbi eredet. Természetesen ennek a gyűszűnek az értékét a hozzá kötődő tulajdonviszonyok és ritka, egyedi volta emelte ilyen magasságba. A legnagyobb gyűszűket angolul „ThimblefuF'-nak hívják. A szó maga tele gyűszűt, vagy gyűszűnyit jelent. A tárgy a normál gyűszúnél kissé nagyobb gyűszűt formázó ivóedény, egyesek szerint gyűszűtartó. Az anekdota szerint egyszer egy angol hölgy arra a kérdésre, hogy iszik-e valamit úgy válaszolt, hogy „igen, egy gyűszűnyit". („Will you have a drink? Thank you, just a thimbleful.") Azóta ezt a nagyméretű gyűszűhöz hasonló tárgyat röviden „Thimbleful"-nak hívják (6). Ismertetőjele, hogy felületébe többnyire Just a Thimbleful" feliratot gravíroznak. A Thimblefulban vagy gyűszűt tartanak, vagy azt likőröspohárként használják. A Thimbleful igaz, de a történet, bár jól hangzik, nem fedi a valóságot. A középkorban a céhek mesterségük eszközeit használták céhjelvényeikben, zászlóikban, a behívó táblákon stb. A szabóknál se volt ez másképpen. Csupán a gyűszű és a tű alkalmatlan volt arra, hogy valóságos méretében jelenjen meg, ezért ezeket a tárgyakat felnagyították. 1586-ban a nürnbergi szabók egy szép, ezüstözött, kisméretű poharat csináltattak Elias Lenkerrel. A pohár egy felnagyított gyűszű volt, palástjában kerek pontozással és a nürnbergi gyűszűkre oly jól jellemző csigavonal sormintával. Fedelet is kapott és ezen tartotta egy kerub az ollót és a cérnát, melyen tű lógott. A gyönyörű ötvösdarab Nürnbergben a Germanisches Landesmuseumban látható. Sok egyéb bizonyíték is van a Thimbleful korábbi létezéséről. Gondoljunk csak egyszerűen Swift Gulliver utazásai című művére, melyet a szerző 1726-ban írt és melyben Gulliver gyűszűből iszik. Mindenesetre a gyűjtők számára minden Thimbleful különleges darabnak számít. A gyűszűk konstrukcióiban is voltak különleges darabok. Ilyen például az ujjvédő. Ezek a lyukas gyűszűhöz hasonló darabok egyik oldalon kimunkáltak voltak (mintha kiharaptak volna egy darabot a palástból). A 19. század elején jelentek meg. Egyes vélemények szerint a hagyományos használati gyűszű egyik változata volt, de sokkal helytállóbbnak tűnik az a vélemény, mely a varrógépek megjelenésével hozza azt összefüggésbe. Eszerint ezt az eszközt a bal kéz mutatóujján használták és a gépi varrás közben védte az anyagot igazító ujjat. Külön kategóriát képeznek azok a gyűszű-megoldások, melyeket szabadalommal is védtek. Különösen Angliából ismerünk korai szabadalmakat, hiszen már a 17. század elején kialakították szabadalmi jogrendszerüket. Az első gyűszűre vonatkozó szabadalmat a Hollandiából Angliába költöző John Lofting kapta 1693-ban. Emlékezetes Charles Horner 1884. évi szabadalma, mely a már bemutatott acélbélelésű ezüstgyűszűkre vonatkozott. 1892-ben Rosina Durham szabadalmaztat egy érdekes gyűszűt, mely a méretre állítás problémáját oldotta meg. A gyűszű menettel ellátott bordűr részén hosszirányba hat helyen befűrészelték a gyűszűt, és erre a részre egy keskeny gyűrűszerű menetes anya került. Az anya forgatásával lehetett szűkíteni vagy bővíteni a gyűszűt. A gyűszűk tartószerkezete, tokja, doboza, különösen a régi darabok esetén ritkán marad meg a gyűszűvel együtt. így ma már a komplett példányok ritkaságszámba mennek. I. Erzsébet gyűszűjének értékét is minden bizonnyal a hozzá tartozó eredeti tartótok nagyban emelte. A 19. századi igényesebb gyűszűket tokkal együtt árusítót-