Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (IX) 2001 (Budapest, 2001)

Tóth György: A varrótű

a b c d e 9. ábra. Gombostűk, a) Bronz kovácsolt gombostű, 1. század, római, ctg. 4602, b) Vas spirálfejelt gombostű, 1850, ctg. Uli, c) üvegfejű acél gombostű, 1930, ctg. 1111, d) acél spirálfejelt gombostű, 1930, ctg. 1111, e) sárgaréz spirálfejelt gombostű, fej ónozva, majd az egész tű krómozva, 1960, ctg. 1111 nálták a kézben vezetett tuskót is, mely két csapot és egy vezetőelemet tartalmazott. A csapok között feküdt az orsó és a szemen keresztül futott a feltekercselendő drót. Ezt szolgálta az ún. fejfa is, mely azt biztosította, hogy menet, menet mellé feküdjön. Ennél a feltekercselt drót saját maga adta a vezetést. A munka így első látásra a kötélveréshez hasonló és a fonás elnevezést is ettől a hasonlatosságtól kapta. A tekercselés olyan gyors volt, hogy egy személy óránként 36 000 tűfejhez tudott spirált készíteni. A drótspirálok készítését más iparágakban is azonos módon végezték (pl. nadrágtartó rugók), amihez a 19. század végén önműködő gépeket is készítettek, melyek egyszerre több orsóval dolgoztak. Az orsóról lehúzott drótspirálokat, vágóval 10 vagy több darabot egyszerre kézbe fogva, rövid darabokra vágták. Egy darab egy tűfejet adott. A műveletnél nagyon fontos volt, hogy a darab se több, se kevesebb mint két menetet tartalmazzon. Az itt dolgozó munkás 20-40 000 db/óra teljesítményre volt képes. Hogy a következő munkaműveletet, a fejelést megkönnyítsék, a spirálokat kilágyították. Az utolsó fő művelet a tűszár és fej egyesítése, azaz a fejelés volt. Ezt a himbás ütőművön végezték, mely kisméretű ejtő-nyomómű. Egyszerű asztalon vagy fatömbön kis álló acél kocka van rögzítve, ez félgömbölyű gödröt tartalmaz a fejnek és bemart hornyot a tűszárnak. Ez volt a himba alsó szerszámfele. Az ellendarab ehhez teljesen hasonló volt, a másik szerszámféllel teljesen egyezett, és a kettő együtt a leendő tű végső formáját kellett kiadja. A felső szerszámfél függőleges vezeték mentén mozgott és ütőerejét 4-6 kg súlyú ólomnehezék biztosította. A munkás a gép lábpedálját lenyomva, a súlyt és a hozzá kapcsolódó szerszámrészt magasba emelte, majd az saját súlyánál fogva leesett. Az ütés erősségét azáltal lehetett szabályozni, hogy a nehezék emelési magasságát kalibrálták. A himbát lányok, sőt gyerekek is üzemeltethették. x\ munkás egy adag hegyezett tűt kézbe vett, majd abból egyenként tolt egyet-egyet a fejspirálba, majd ezt a szerszámba helyezte és 4-6 gyors ütés következett, miközben a tűt mindig kicsit elforgatta. Közben természetesen a tűt nem lehetett elengedni, az a szerszámból csak