Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (IX) 2001 (Budapest, 2001)

Tóth György: A varrótű

hurkában (egy gyártási tétel) 10-15 millió tű volt egyidejűleg, melyeket egyszerre munkáltak meg. Nyomás alatt meghatározott ideig mángorlóhoz hasonló ún. csiszoló malomban görgették ide-oda azokat. Ezt követően a fekete homok, olaj, tű és csiszolat keverékéből álló masszát fűrészporos dobba helyezték és egy ideig forgatták. A fűrészpor felvette az olajat, piszkot és homokot és a viszonylag fényes felületű tűk elkülönültek. Légfúvás és kefe segítségével az idegen anyagokat a tűkről eltávolították, majd a további műveletekhez a tűket újra egyenesbe rázták. Ez azonban a felület megmunkálásának csak a kezdete volt. A tűk egyre finomabb csiszolóanyaggal kellett találkozzanak, összesen tízszer; hétszer csiszolóanyaggal, majd az utolsó három alkalommal korpával. A tű tűfok felöli végét ónhamuval vagy vasvörössel csiszolták, a szárat azonban inkább polírozták. Ezután következett a tű mosása forró szappanos oldatban forgó dobban, majd a fűrészporos szárítás. A felületkezelés a leírt mennyiségű tűvel kb. 8 napig tartott. Ezután egyenként vászon lapkákkal vagy puha bőrrel letörölték a tűket, illetve kiselejtezték a polírozásnál esetleg megsérült darabokat. A csomagoláshoz az szükséges, hogy minden tű egy irányba álljon. Ehhez egy lemez vályúban először hosszirányra rázták azokat, majd gyerekekkel rendeztették. Az egy irányba álló hegyű tűket ezt követően gyors válogatásnak vetették alá, melynek során a hibás vagy törött tűket kiselejtezték. A tűhegyet úgy ellenőrizték, hogy a kötegbe fogott tűkre összetartó gyűrűt húztak, majd asztalon a tűfok felöli részt egy síkra hozva a tűhegyek jól láthatóvá váltak. A rosszakat kis fogóval kihúzogatták. A jobb tűfajtákat az itt leírt általános kezelésen kívül még tovább finomították és szépítették. Pl. egyes típusok esetében a tűhegyet csiszolóporral és olajjal átitatott bőrdarabkával még tovább finomították, mert a csiszolómalomban végzett kezelés a tűt nem hegyesebbé tette, hanem tompábbá. Az újrahegyezés során a tűt hosszirányban fogva egy nagyon gyorsan forgó kis csiszolókőhöz nyomták úgy, hogy közben a dolgozó az ujjával ide-oda forgatta azokat. A köszörűkő itt kis hengerhez hasonló és kvarctartalmú. A legjobb tűkhöz poralakú polírozószert használtak a bőrbevonatos polírozó hengerrel együtt. A tűfok sima kidolgozása alapfeltétel, mert egyébként a cérna ezen a helyen elvágódna. Erre szolgál a pergetés, mely nagyon finom kézi munka. Egy vékony rézlemezre kb. 25 tűt egymás mellé raktak és ezen az alátéten, mindkét hüvelykujjal megszorítva, sorban egy nagyon gyorsan forgó finom acélfúróhoz vezették azokat úgy, hogy a fúró a tűfokokkal kb. egy magasságban legyen. Az így végzett tűfok simítást (pergetést) a dolgozó nagy biztonsággal végezte és olyan sebesen, hogy a néző a szemével alig tudta követni. A hosszirányú tűfokhoz természetesen a pergető fúró alkalmatlan volt. Erre a célra az angolok egy másik, igen rafinált eszközt használtak, mely egyben a kerek fokhoz is jó volt. Nagyobb mennyiségű tűt vékony, kemény, kissé éles felületű acéldrótokra fűztek fel, majd azokat egy lengő készülékbe rögzítették. A készülékben a drótok olyasfajta képet mutattak, mint egy vízimalom lapátkereke. A készüléket forgatták, de nem csak egy irányban - ez nem járt volna eredménnyel - hanem oda-vissza nagyon sokszor, ezáltal a tűket lengésre, zuhanásra kényszerítették. Ettől a mozgástól a tűfok simára csiszolódott. Sok régi tűn lehet látni a tűfok környezetében kék futtatási színt. Ennek jelentősége van: a tűt ezen a helyen még egyszer felhevítették, hogy az a tűfok tartományában egy kicsit lágyabb és ezáltal kevéssé törékeny legyen. Erre külön gépet is szerkesztettek. A gépnél a tűket egy forgó kerék rovátkái veszik fel úgy, hogy mindegyik rovátkába egy tű kerül, miközben a tűfok