Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (IX) 2001 (Budapest, 2001)

Tóth György: A varrótű

tumaradványokat, melyek művészi kivitelükkel ma is mintául szolgálhatnának a kézművesség területén. A tűket tömegesen állították elő és általánosan használták. Példa erre az ún. zárótű (biztosítótű), melyet az amerikai Walter Hunt 1849-ben szabadalmaztat, miközben az európai népeknél ezt fibulának hívták és nagyon korán széleskörűen alkalmazták. A bronz fibulákat kiterjedten használták az ókori Rómában és provinciáiban. Rómában a bronz töltötte be az acél szerepét, ezért a tűk is abból készültek. Ugyanakkor Babilóniában az ezüst és az arany vitte a vezető szerepet, mert ők ezen anyagok finom megmunkálásához értettek jól. Az ókorban nemcsak varrtak, hanem hímeztek is, a rómaiak tűvel „festettek" és ez már bizonyos finomságú eszközt feltételez. A 7. század körül az etruszk fémművesek a Földközi tenger medencéjét „elárasztják" bronz, ezüst és arany fibulákkal. Remekül értettek mindennemű finom fémmunkához, így feltételezhetjük, hogy nagy jártasságot szereztek a tű és a gyűszű készítésében is. A „tömeges" gyártás azonban nem azt jelentette, hogy a tű olcsó lett volna. A manufakturális tűgyártás beindulásáig a tű általában életre szóló darab volt és ezért fontosak az annak tartására szolgáló tűtartók is. Az igazi tű alapanyaga a drót. A drótot Egyiptomban már i. e. 1300-ban ismerték, hiszen a halfogáshoz használt horgokat drótból készítették. Későbbi céhjelvényeken is gyakran együtt látni a horgot a gombostűvel és a varrótűvel. 1306-ban Rudolf nürnbergi fegyverkovács feltalálta a dróthúzó gépet, mely nemcsak a páncéling gyártást forradalmasította, de az iparszerú tűgyártás alapjait is megteremtette. Ez a tűkészítés számára jelentős munkamegtakarítás a gyakorlatban azt jelentette, hogy megkezdődhetett a tömeges, manufakturális tűgyártás. Németországban Nürnberg a bölcső. Itt 1370-ben említenek először tűgyártó (acicularius vagy Nadler) céhet. Ekkor még lyukasztott tűfokot nem használtak. A tűfok kialakításához a drót végét laposra kalapálták, a lap közepén egy nyitott végű hornyot képeztek (felhasították a végét), majd a horony végét újra összekalapálták. Ez volt a kovácsolt tűfok. A tűgyártók minden szakma számára készítettek tűket, függetlenül attól, hogy művelői szabók, szűcsök vagy egyéb varrószakmát űzők voltak. Ugyanakkor a korabeli hasonló fémtárgyakat is ők készítették, mint pl. a horgokat és csatokat. Céhjelvényükben a pergetőfúró mint gyártóeszköz volt a központban és ezt vették körül a gyártmányok, a tűk és a horgok. A tűkészítők védőszentje szent Brigitta (svéd hercegnő 1370) volt, aki a szegények ruháit saját kezével hímezte ki. Magyarország területén Lőcsén 1644, Körmöcbányán 1717, Pozsonyban 1730, Késmár5. ábra. Tűkészítő műhely 1568-ból. A kezdeti munkamegosztás, a technológia és az alkalmazott eszközök jól követhetők a metszeten. Egy ilyen műhelyben az egyedi tűgyártás 20 tű/nap teljesítményével szemben, több ezer darabot gyártottak naponta (Weigel, Abb. der gemeinnützlichen Haupststaedte, Regensburg, 1698)