Oszetzky Gábor: Textilipari Múzeum Évkönyve 7. 1990 (Budapest, 1990)

Könyvszemle

magyar viselet megismeréséhez. Hiszen ezek a gyapjú, vászon és bőr ruhadarabok anyaguk és természetes elhasználódásuk folytán nem maradtak fenn, s az ásatások során is csak töredékeik kerültek elő. A textilművészetben természetesen az arannyal átszőtt, mintás selyemszöveteknek, a pamutmintájú vászonszőtteseknek és különféle mustrája nyomott anyagoknak van meghatározó szerepe. A textiltörténet és a viselettörténet szempontjából azonban mindenképpen ismernünk kell az egyszerűbb anyagokat is, hiszen a köznapi ruhák ezek különböző fajtáiból készültek. Vastagságuk, sűrűségűit, színült meghatározta egy-egy öltözék megjelenését viselőjük társadalmi rangját Az írott forrásokban számtalan, egy-egy korszakra jellemző anyagnév található. Ezek egy részét ma is használjuk, többségük azonban megfejtetlen. A 16-17. században például a szoltnyák a következő anyagokból készülhettek: kamuka, tarcolán, tabit rubin, kanavász, csemelet sajeta, karasia, purpian stb. Ezek a megjelölések egykor az egyszerű leltározó számára természetesek voltak rna már azonban történészek nyelvészek technikatörténészek foglalkoznak meghatározásukkal. A könyv harmadik fejezetében a szerző a Magyarországon leggyakrabban használt anyagok nevének technikai szerkezetének magyarázatát adja és meghatározza megjelenésük idejét is. Számos félreértést oszlat el és egyúttal megnyitja a lehetőségét annak, hogy egy-egy régi szövetnevet a fennmaradt anyagokkal azonosítsunk A magyar textiltörténet számára ez a fejezet kiemelkedő jelentőségű, az érdeklődő olvasó előtt pedig az idegen anyagolt mögött egy káprázatos világ bontakozik ki. A könyvet az ipari forradalmat követő változások rövid áttekintése zárja, a szövetek szerkezetét rendeltetését és származását rögzítő szójegyzék és néhány magyarázó, ill. hangulatkeltő illusztráció egészíti ki. László Emőke