Oszetzky Gábor: Textilipari Múzeum Évkönyve 5. 1983 (Budapest, 1983)

után tért vissza, és ennek eredményeként hivatalosan 1689-ben Augsburgban megnyitotta az első kékfestő üzemet.

4 Talán legendaszerűnek hat az eset, de teljesen valószínű megtörténte, hiszen egy-egy jobb recept összeállítását, pl. az ún. „orandzs" (narancsszínű) árnyalatot, még századunkban is féltve őrizték a nagyobb műhelyek. Erre vonatkozóan hazai gyűjtéseink során több mestertől kaptunk hiteles adatokat. Persze a holland műhelyekből többen és sokfelé vihették szét az új technológiát maguk a mesterlegények is. Másrészt Franciaországban titkon is terjedt a gyakorlata. A hugenották üldözése idején sok mesterember menekült Közép- és Kelet-Európába, akik ismerték a kékfestés munkáját. A régi kereskedelmi útvonalon Törökországon át közvetlenül keletről is érkezhetett új ismeret. Evlija Celebi munkájából tudjuk, hogy a textilnyomás gyakorlata a 16. században általános volt török földön. E közvetítést Karl Reinking is bizonyította: Die Quellenschriften über den Zeugdruck im Mittelalter c. közleményében.

5 Pontosabb és nagyobb számú adatot az erdélyi levéltárak anyagából várhatunk. Tudjuk, hogy a 17. században jelentős a déli irányból, Törökországból érkező festőanyag, amit a brassói posztósok és festők használtak fel. Másrészt Türingiából kívántak áttelepíteni mestert, aki a csüllengfestésnek kiváló ismerője.

6 Láthatjuk, tehát az ismeretek közvetlen és kerülő úton történő közvetítését kelet és nyugat között. Ha Közép-Európa kelmefestő iparának történeti vázlatát akarjuk megrajzolni, akkor szintén nyugati előzményekhez kell visszanyúlni. Az iparág történetét kutatva K. Werner írja, hogy a posztógyártásukról híres és festőeljárásokban is járatos északi frízek Flamand területre húzódása a 8—10. században megvetette ott a később is kiemelkedő festőközpontok alapját. Innen pedig már a 12. században KÖzép-'Németország területén át, melynek egyik tájegysége is a Fläming nevet viseli, húzódtak Szászországba, majd az osztrák hercegség területére is.

7 A bécsi festők 17. századi céhlevelükben arra hivatkoznak, hogy mesterségük első privilégiumát 1208-ban kapták Albrecht hercegtől, flämingeknek („...von Alters Fläming genannt"), festőknek nevezték őket. E származtatás évszázadokon át élt tovább a bécsi főcéh (Hauptlade) által kiadott hiteles céhlevélmásolatokban. így olvasható ez a soproniaknak 1668-ban, az eperjesieknek 1672-ben kiadott szövegben, sőt a pozsonyiak még az 1780-ban készített céhlevélmegújítási fogalmazványukban is hangsúlyozták".. .die gesamte Meister des Färberhandwerks, vor Alters die Fläminger oder Schönfärber genannt,... „A festők hivatalos elnevezése viszont Färber, vagy Schön- und Schwarzfárber volt, ami mögött a finomabb posztók, selymek és a durvább vásznak festése húzódott meg. Bécs mellett kiemelkedő szerepe volt a cseh (Prága 1550 k.) a sziléziai (Breslau, Wroclaw 17. sz. eleje) és a szászországi területeknek, (Dresden, Chemnitz, Leipzig 1602), távolabb Türingia fővárosának (Erfurt 1598). Festőcéheik alapítási éveitől nem sokban marad el az első észak-magyarországi városközi céh alakítása 1608-ban Lőcse, Késmárk, Eperjes és Igló összefogásával. Kapcsolataik északra Boroszlóval, nyugatra Prágával és Béccsel intenzívek. Szétválásuk fokozatos a 17. század utolsó harmadától az 1710-es évekig bezárólag. Hatalmas területeket vontak ellenőrzésük alá az északi megyékben, majd a török uralom alól felszabadult területek újraéledt településeinek mestereit szervezték főcéheikbe. Az ország nyugati fele és Budáig a Duna vonala mentén a bécsi főcéh befolyása alá került. A nyugati vármegyék mesterei már az 1630 körüli években a bécsieknek fizették tagsági díjaikat. Hatáskörük az akkori fővárosra, Pozsonyra és környékére is kiterjedt. E magyarországi területek a bécsi öt ún. Virtl-Lade, alközpontjának bécsi centrumához