Oszetzky Gábor: Textilipari Múzeum Évkönyve 5. 1983 (Budapest, 1983)

A -Z JL kékfestés a kelmefestés és textilnyomás sokféle változatának egyik jellegzetes ága, amelynek kézműves gyakorlata Magyarországon a 18. század közepén kezdett elterjedni, utolsó képviselői ma is dolgoznak a régi technikával. A kelmefestés ókori hagyományai Dél- és Nyugat-Európában éltek tovább a kialakuló textilközpontokban, kolostorokban, nagyobb városokban. A festés rézüstökben, meleg festékfürdőben történt, pácok alkalmazásával segítették elő a jobb színeződést, változatos árnyalatok előállítását. E munkákról a középkor idejéből több receptkönyv maradt fenn, valamint számos ábrázolás is, melyeket összefoglalóan legújabban E. E. Ploss: Ein Buch von alten Farben (München, 1977) c. munkájában tett hozzáférhetővé. A textilnyomás történetét az ókori Egyiptom területének ásatási emlékeitől az újkorig vezeti Forrcr két klasszikus művében a múlt század végén. Ezekben természetesen az európai emlékek szerepelnek döntő súllyal. A pigment- és pácnyomású textilek királyi, főúri, városi polgári használatát, majd pedig a köznépi viselet legegyszerűbb változatait egyaránt ismerteti. Az említett munkák előtt és után is számtalan technológiai leírás, történeti áttekintés jelent meg az utolsó 300 évben erről az alapvető szükségleteket kielégítő iparágról.

1 A textilnyomás európai gyakorlatában a megújulást az Indiából behozott színesnyomású pamutkelmék indították el a 16. században. Először a francia királyi udvarban tűnt fel, mint a keleti világ követeinek ajándéka, sokszínű mintázatával csodálatot váltott ki. Az udvari hölgyek körében divatossá vált viseletet az import elégítette ki, illetve a francia mesterek is utánozni kezdték előállítását. A francia textilipart a tömeges import veszélyeztette, ezért behozatali tilalmat rendeltek el, illetve Indiai Társaságot alapítottak, amely monopóliuma révén ellenőrzése alatt tartotta a kereskedelmet és lefölözte annak hasznát. E pácnyomással készült textilek mellett a rezerv eljárású kékfestés termékei is megjelentek. A kék alapú kelméken fehér mintázat díszlett, festőanyaga a rendkívül jó színtartó indigó volt. Tudjuk, hogy Európában a kora középkortól kezdve a kék szín nyerésére a csüllenget (Isatis tinctoria) használták. Termesztésével az észak-franciaországi Picardie tartomány, illetve Türingia falvai hatalmas területeken foglalkoztak.

2 Amiens-ben a gótikus katedrális Szt. Miklós-kápolnájának oldalhomlokzatán is szobrot kapott 1300 körül egy csüllengtermelő férfi és nő alakja, előttük egy festőanyaggal teli zsák. A türingiai csüllengtermelés a 15.században közel 300 helység földművelőit foglalkoztatta. A kereskedelmi tőke behálózta a területet, tulajdonosai hihetetlen haszonra tettek szert, a földesurakhoz (Junker) hasonlítva nevezték őket Waid-Junkcr-nek. A növény szárának zúzott rostjait golyókba formálva, kiszárítva szállították Európa távoli vidékeire. A gyapjúból készült posztónak és a len-, kendervásznak festésének legfontosabb festőanyaga volt.