Hetényi Gézáné - Horváth József - Okolitsny Eörs szerk.: Textilipari Múzeum Évkönyve 2. 1979 (Budapest, 1979)

Réti László: Részletek a két világháború közötti textiles munkásmozgalom történetéből

káslétszám 1921-ben 12.992 volt és 1925-re 32.421-re emelkedett, vagyis két és félszeresére nőtt. Részint e gyors fejlődés velejárójaként, de elsősorban a forradalmak felrázó hatása következtében, a legnagyobb ellenforradalmi terror sem tudta többé megakadályozni a textilipari munkásság harcos fellépését, öntudatos szervezkedését. A szakszervezet 1921 márciusában tartotta az ellenforradalom utáni első küldöttközgyűlését. Ezen résztvett a német és a svájci textiles szakszervezet képviselője is. Harminc küldött volt jelen, ebből 26 Budapest és környékéről, 2 Szegedről, 2 Győrből. 1922-ben két rendkívüli országos közgyűlése is volt a szakszervezetnek, májusban és szeptemberben. A májusi közgyűlésen 34, a szeptemberin 65 küldött vett részt. A szeptemberi közgyűlésen a vezetőség már nagyarányú és rohamos fejlődésről számolt be. "Szövetségünk - mondotta jelentésében Herzog - 17 év óta mankón járó szegény szervezet volt. A mai gazdasági helyzet azonban a textilgyárakban dolgozó munkásokat is belesodorta a gazdasági érdekeket védő egyesületbe. A május 14-én tartott közgyűlésen 11 budapesti üzem és 5 város 7 üzemmel volt képviselve, ma 26 budapesti üzem, 8 város 17 üzemmel van képviselve. Szövetségünk taglétszáma 1087-ről 6000-re szökött fel." Ezen a közgyűlésen Schwarz újra harcba lépett a bérharcok ellen. "Szövetségünknek •- mondotta - nem lehetett és nem is volt soha más célja, mint a békés megegyezés .... Felhívja a küldötteket, hogy a bérmozgalmaknál lehetőleg akadályozzák meg a munkabeszüntetéseket, mert a békés megegyezés alapján létrejött megállapodás, ha kevesebb is, több értékkel bir, mint a harc utján elért eredmények."^''' Külön súlyt ad a szakszervezeti vezetőség ezen opportunista magatartásának az, hogy akkor hangzott el, amikor a nagy szakmai fellendülés a munkásságnak igen jó lehetőségeket adott a harcos fellépésre. A munkásság azonban nem akart és nem is tudott ezekre az intelmekre hallgatni. A nagyarányú, rohamosan növekvő infláció és a gyárosok csillapíthatatlan nyereségvágya, arra kényszeritette őket, hogy ha nem akartak egyszerűen éhenhalni, harcolniok kellett a magasabb bérekért, a jobb munkafeltételekért. A szakszervezet vezetősége pedig, - ha csillapítóan, fékezően is - maga is kénytelen volt ezekben a harcokban résztvenni. 1922-ben a textiliparban a bérharcok, kizárások, sztrájkok egész áradata indult meg. A tűrhetetlenül fokozódó drágaság, a pénz elértéktelenedése, elviselhetetlenné tette a textilmunkások amugyis nyomorúságos helyzetét. A harcok túlnyomórészt szervezetlenül indultak, az elkeseredés robbantotta ki őket. Egyrészük elbukott, nagyobb részük kölcsönös engedmények alapján béremeléssel végződött. Ez a béremelés azonban nem sokat ért, hiszen a rohanó infláció rövidesen értéktelenné tette. Kezdődhetett elölről a régi harc. 1922 február 23-án közölte a Népszava: "A Kispesti Textilgyár igazgatósága e napokban elrendelte, hogy a munkások az eddigi 9 órai munkaidő helyett 10 órát dolgozzanak naponta. A legnagyobbrészt leánygyermekekből és gyenge nőkből álló