Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1963/2

Előadások - Szabolcsi Bence

hogy későn kezdünk, amely azt sürgeti, hogy hamar, hamar, pótoljuk mindazt, amit elmulasztottunk. Hogy csak egy példát emlitsek Önöknek: ez a gyors pótlásra való törekvés közös vonása az orosz, a lengyel, és a magyar daljátékok irodalmának. A mohóság, hogy ti. hamar pótolni és egyszerre pótolni mindent, mert mire pótoljuk, már uj dolgok történtek Európában - ez a türelmetlenség ugyancsak közös ezekben az országokban. Rendkívül jellemző erre a magyar zenekritika, amelyben 1830 és 1860 között ismételten bukkanunk olyan rémült és meghökkent hangokra, hogy nem tudtunk pontosan helytállni ebben a fejlődésben, hogy elébevágtunk a természetes fejlődésnek. Hogyan lenne ma magyar opera - kérdezi az egyik irónk 1859-ben,tehát a Bánk bán bemutatójának a küszöbén -, hogyan lenne ma operán

k. amikor nem teremtettük meg a magyar dalt, a magyar népszínművet, a magyar énekesjáték egyszerűbb formáit, amikor nincsen magyar zongoradarab, nincsen magyar ének, kantátairodalom, nem mentünk végig azon a normális zenei fejlődésen, ami az operához elvezette a nyugati népeket. Hogyan számi thatnánk arra, hogy Erkel ur vagy Mosonyi ur megteremti nekünk a nagy magyar operát, hogyan számithatnánk arra, hogy Liszt Ferenc világjáró hazánk fia megteremti a magyar szimfonikus költeményt? Ez a megdöbbent hang, mondom, 1830 és 60 között újra meg újra jelentkezik a magyar zenekri- 27 -