Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1962

I. Színházelmélet - Taródi-Nagy Béla: A Színjátéktudomány tervezésének módszere

Régebbi korok maguknak épitették a szinházat. Magukra mindig az volt a jellemző, hogy "jelenükben" éltek és multjukben gyönyörködtek. Tehát az idővonalnak az előbb kifejtett jelen ponttól visszafelé tartó ágát tartották fontosnak. Korunkat viszont a tudományos előrelátás igénye jellemzi. Valóban a tudomány korszakában élünk. Az emberi szükségletek nemcsak forradalmian, hanem szinte robbanásszerűen fejlődtek és ezt elsősorban a szükségletek kielégitésének lehetősége teremtette meg. Ma már a tömegeké a tudományos előrelátás. A ma, holnapban élő embere nem lepődik meg azon, ha egy másik mai emberről azt hallja, hogy kikötött valamelyik égitesten és visszatért onnan. Verne intuitiv fantáziája ma a tömegek által ismert műszaki program. Túlzással, talán szabad igy kifejeznem magam, hogy virtuálisan vagyunk a jelenben, s potenciálisan a jövőben, az idővonalnak a jelen ponttól a jövő felé eső szakaszában élünk. Mi olyan szinházat akarunk épiteni, a szinjátéknak olyan be fogadóformát akarunk adni, amelyet nemcsak mi, hanem a jövő is használni tud. A régiek szinházépitészete, mint alkotás, a szó szoros értelmében tul élt

e az ő viszonyaikat kifejező szinjáték-müvészetüket, s ma éppen korszerüsitésük, mai viszonyainkhoz való alakitásuk a probléma. Mindez persze nemcsak az épitész problémája. Legfeljebb rajta csattan az ostor. Ez a tudomány, talán nem vagyunk szerénytelenek, ha azt mondjuk, hogy a kialakuló szinjátéktudománynak is egyik feladata. AAA Az eddigiekben arról beszéltem, hogy a létrehozandó uj szinjátéktudomány kiinduló tudományához, az irodalmi tartalmú színháztudományhoz képest tárgyát, annak terjedelmét mennyivel szélesebben kivánja meghatározni, s ugyanakkor mennyivel rész26