Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1962
I. Színházelmélet - Kovács Tivadar: Hagyomány és versmondás
hangjukat, mert az volt az elvük, hogy a nagy terem nagy hangot követel. Igy azután kialakultak a vihart tuldübörgő hangok.Ezek a "szivemben vihar dul" féle szövegeket eppugy mennydörögték, mint Lear monológját. És ez ellen hiába tiltakoztak a jobbak, az ő természetes hangjuk elveszett az avatatlanok éneklő, dübörgő, ágáló kakofóniájában. Kosztolányi Dezső 1930ban is rendkivül elkeseredetten ir erről a "stílusról". A vers zeneiségét hangsúlyozó irányzattal szemben tehát a természetes beszéd elsőségét emelték ki a versmondás művészetéért harcoló teoretikusok. De, mint minden harcnak, ennek is voltak vadhajtásai. A természetes beszéd kívánalmait odáig "fejlesztették", hogy a versmondástól a mindennapi élet beszédét kérték számon. Ennek természetes következménye volt az, hogy a versnek, a vers formájának prózává való széttörését követelték. Arra szólitották fel a versmondókat, hogy a vers formáját mindenképpen titkolják. A vers zeneiségét előtérbe tolók és az elsikkasztók vitájához Hevesi Sándor igy szól hozzá: "Először a szöveg értelmével kell tisztába jönnünk, vagyis az interpunkcióval és hangsúllyal." Mármost: "Vagy fedi a vers ritmusa * 'zólamok ritmusát, tehát a hangsulyok összeesnek a versformával vagy nem. Ha értelem és versforma fedezik egymást, oktalanság volna kitérni a dallamosság elől, csak azért, mert némelyek a verset nem tartják természetesnek... Az előadó tehát a versben ne keresse a melódiát, de ne is térjen ki előle! A melódia, a vers igazi zenéje megszólal, mihelyt az értelem és az érzés megsuhintja bűvös pálcáját."^ Ennek az elvnek gyakorlati megvalósítói közül Ódry Árpád volt a legnagyobb művész. Más helyen /Theatrum 1961. Bp. 1961. 61-62. p./ rámutattam elméletének veszélyes pontjaira. Ez elmélet szerint: a szöveg értelmének kristálytiszta megfogalmazása után az érzelem keresztültöri az értelem gátját és a 1 /I.m. 31. P, 118