Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1961

I. Hagyomány és haladás - Kovács Tivadar: Versmondás - elemzés /ódry és Somlay/

tés elsősorban tul pregnáns és erőteljes mássalhangzói révén: másrészt a túlfűtött beszéd-dallama és hangjának magassága miatt. Viszont Vörösmarty korának lázas lüktetésére, sőt a háborúk véráldozataiba, a gonoszság győzelmébe, az emberiség szenvedéseibe beleőrült nagy költő érzelmi állapotára nagyon jellemző fényt vet ez az előadás. Somlay Artúr előbb emiitett előadására viszont inkább a hang szomorúsága jellemző. A mélyen zengő hangon mondott nagy költeményből elsősorban a gondolati elemek emelkednek ki, de ugy, hogy mindig világos: ezek a gondolati elemek a szomorú hang, a szomorú érzelem inditékai. A szenvedély sehol sem tör át a rezignáción, sőt, a keserűség is alig-alig érződik Somlay előadásában, inkább a megmásithatatlanba való belenyugvás érzését kelti fel bennünk. Somlay előadása közelebb áll hozzánk, mint Ódryé igaz, hogy felvétele majd 20 évvel későbbi is, de Ódry szavalata közelebb áll Vörösmartyhoz. Egyik előadó sem érte el azt, amit József Attila igy fejezett ki: "költő és kora". E két nagyszerű tolmácsolás tudatosan távol tart minden szinészi elemet és nem is kiván más lenni, mint egy költemény szenvedélyes illetve sötét gondolatainak tolmácsolása. Nagyon érdekes, hogy az "értelmi" színésznek tartott Ódry és az "érzelmi"-nek elkönyvelt Somlay egyaránt a gondolati elemek hangsúlyozására fektette a fősúlyt; Somlay még inkább, mint ódry. Az előbbi valósággal tanit, magyaráz, mintha valóban egy cigánynak s nem önmagának beszélne. Ódry szenvedélyesebb nála, ha ez a szenvedély inkább zenei formában is nyilvánul meg. Azonban egyikük sem azonosult teljes mértékben Vörösmarty érzelmeivel. Előadásuk szépségéből, magávalragadó erejéből azonban mindez nem von le semmit. Mindkét alkotás magyar nemzeti kincs, csak különböző korok és különböző müvészegyéniségek jellegzetes jegyeit hordozzák. - 64 - i