Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)
A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON - A vásári színjátszás kezdetei hazánkban
82 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK befizetett helypénzeket a piactéri bódék (Hütten) felállításáért, - 1746-ban Nagyszebenben - az idő tájt az erdélyi katonai parancsnokság székhelye - Harlequinek bukkantak fel, - és az idő tájt játszott a későbbi híres Bernardon-figura apja, Johann Felix Kurz Pozsonyban. 2 5 Feltétlenül megkell azonban említenünk egy, a mi kutatói köreinkben ez ideig nemigen ismert adatot, egy ellenirányú mozgást is. 1746. április 13-án a berni városi tanács jegyzőkönyvileg utasította el a pozsonyi Johannes Grieg (Griog?) fellépési kérését, majd május 11-én neki és társainak, „Denen Comedianten Grieg, Paulus, Barberini und Matheus" nevezetűeknek igazolást állított ki. Két év múlva, 1748. április 8-án „Aufs nachwerben des Comoedianden aus Hungarn [Sz. Gy. kiemelése] H. Grieg", neki és az általa vezetett „Troupern"nek megengedte, hogy a húsvéti vásár alkalmával a publikumot előadásaival szórakoztassa. Május 17-én pedig Johann Grieg és a vele lévő trupp számára igazolta, hogy kötéltáncos, egyensúlyozó és pantomim-produkcióikkal tisztességes, nem aljas eszközökkel a közönség megelégedését vívták ki. 2 6 * * * Még egy jelentős folyamat játszódik le a 18. század folyamán. A históriás ének, jórészt a diákos-népies versköltészet közvetítésével „száll alá", a vásártereken át, ponyvahistóriák, koldusénekek formájában pedig a folklórba. Egyszemélyes, orális előadásforma volt ez, tipikus „one-man show", hiszen olyan írástudatlan koldusok produkciója volt; akik - a néprajzkutatók igaz csodálatára - emlékezetükben több ezer soros énekes anyagot őriztek meg. Kodály Zoltán is így számolt be róluk: „Oroszlánrész illeti meg az emlékezőtehetséget. Még 1910 táján nem volt ritkaság olyan öregember, aki Kádár István históriájának (első kiadása: 1657) nagy részét tudta, jóllehet sohasem olvasta, esetleg nem is tudott olvasni." A kapcsolat a zenei anyagra is kiterjedt. A koldusénekekben „éppúgy lappanghat föl nem ismert históriás dallam, különösen a recitáló tizenketteseink közt. Ezek közül akárhány stílusban is közel áll a régiekhez, az ún. koldusénekek dallama is sokszor emlékeztet rájuk. Azoknak néha még a szövegei is mintha a históriás ének utolsó korcs sarjai volnának". Néprajzosok örökítették meg házról-házra járó szokásaikat, vásári jelenlétüket. 2 7 Ebben a körben terjedt, a könyvnyomtatás általánossá válásával az új értelemben vett „ponyva". Szerzőik többsége az alsó papság tagja, deák, kántor, tanító, kalendarista, komédiás, nótárius, bazáros, „históriás", búcsúvezető stb. Nők is akadtak, mint például Lóczi Franciska, a csongrádi
