Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON - Az átmenet dramaturgiája

68 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK el és jelent meg. Egy példányát a királynak dedikálta, címlapján pedig büszkén közölte, hogy munkája „traduicte du grec, en rythme francoise, ligne par ligne et vers pous vers". Tehát igen komolyan vette a szöveghűséget. A megvalósítás módja persze csak abban a korban felelhetett meg ennek a célkitűzésnek, hiszen a fordítás, a kórusok szövegének kivételével, valóban „francia ritmusban", azaz párrímes alexandrinusokban történt. Nyelvezetének francia elemzője megállapítja, hogy az „emelkedett hangú [...] minden könnyedséget tudatosan kerül"

9. Tehát, ha Tanneren keresztül, mint azt a magyar kutatók kiderítették, Bornemisza ismerte is ezt a fordítást, mintaképül semmi esetre sem szolgálhatott. Valamikor 1540-1550 között fordította az Elektrát olaszra a Padovában működő Sperone Speroni (1500-1588), a sokat vitatott Canace című tragédia írója. Apologia]^ amelyben a „modern írók" számára is ugyanolyan jogokat követelt, mint amilyeneket az antikok élveztek a maguk idejében, 1558 körül került széles körű vita középpontjába. Tudjuk, hogy az ezt megelőző években Bornemisza európai útja során Padovát is érintette. Ismerhette tehát Speroni Elektrafordítását, amelynek szövege nem áll rendelkezésünkre. Mivel azonban a viták éppen a filológiai hűségről szóltak, aligha nyerhetett bátorítást ahhoz, hogy majdan ő is eltérjen az eredetitől.

1

0 Van még egy szerző, Coriolano Martirano, kalábriai püspök. Hét antik görög tragédiát fordított le; munkája 1556-ban jelent meg Nápolyban. Köztük volt az Elektra is. Koltay-Kastner látta ennek a fordításnak az első oldalait fotókópiában, de, mint ő írja, „e felületes vizsgálat alapján nem volt köztük [ti. Bornemisza és Martirano munkája közt] semmi összefüggés megállapítható".

1

1 Tévedéseket kell kiigazítanunk Vitus Vinshemius munkáival kapcsolatban. Hét Szophoklész-tragédia latin nyelvű fordítását ugyanis nem Wittenbergben és nem 1546-ban jelentette meg, hanem csak 1549-ben Frankfurtban. Munkáját VI. Edward angol királynak ajánlotta, egyben megjelölve fordítása célját is, mégpedig: „ad utilitatem iuventutis quae stúdiósa est Graecae linguae". Hoszszadalmas bevezetőt is írt latin nyelven a főszöveg elé, melyet prózában fogalmazott meg, s ebben Szophoklész célzatát „contra Epicureos" vélte meghatározni.

1

2 Van tehát benne valami abból a szemléletből, amely Bornemiszában is élt, ti. az életélvezet és a hatalom gátlástalanságának elmarasztaló indulatából. A vállalkozásnak nyilván sikere volt, mert a kötetet - külön felhíva a figyelmet, hogy az „verbum verbo" fordítás - 1597-ben Heidelbergben újra kiadták. Lépjünk hát tovább az olyan E/efeíra-feldolgozások körébe, amelyekről eleve tudjuk, hogy nem maradtak hívek az eredeti szöveghez. A sort egy érdekes munka nyitja meg. Egy Lodovico Martello nevű fiatalember, előkelő szár-