Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON - Az átmenet dramaturgiája

66 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK Ez a módszer azonban csak akkor alkalmazható, ha a „lehetséges irodalmi mintákat" a szigorúan vett Plautus-követőkre korlátozzuk. A tényleges helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. Mindenekelőtt azt a korabeli hátteret kell megvizsgálnunk, amely aló. század első felében a nyugat-európai tudományosirodalmi világban alakult ki. Korántsem véletlenül beszélünk tudományos-irodalmi világról. Hiszen a reneszánsz-humanizmust éppen ez a szerves kettősség jellemezte: legjobb íróik és költőik egyben kiváló klasszika-filológusok is voltak, akik művészi alkotásaikban tudós pontossággal igyekeztek alkalmazni az antikvitás általuk ismert költői szabályait. Vegyük hát sorra azokat a műveket, amelyek a szophoklészi Elektrával kapcsolatosak, illetve a Parasitus-figurát érinthetik. Ebben a témakörben már sok alapos kutatást végeztek. Mégsem fölösleges, hogy eredményeiket, adataikat új szempontok szerint csoportosítsuk, illetve, hogy kibővítsük a kutatás körét. Újra meg kell vizsgálni azokat a forrásokat, amelyek Bornemisza Péter rendelkezésére állhattak, amikor nekiült, hogy viszonylag igen rövid idő alatt - valószínűleg csak néhány hét, vagy még annyi sem állt rendelkezésére - megírja a maga Elektra-drámáját. Hogy munkájának csak kisebbik része az, amit ma szigorúbb értelmezésben „fordításnak" nevezhetnénk, azt mások - így pl. KoltayKastner Jenő, Nemeskürty István, Borzsák István

3 - már megírták. Ezúttal azonban az Elektra-téma korabeli feldolgozásairól, illetve a Parasitus-figura váratlannak tűnő, mégis megmagyarázható feltűnéséről, beépüléséről szólunk bővebben. Tehát: a hagyomány. Köztudomású, hogy az antik hagyományból legkorábban Terentius műveit ismerték meg a nyugat-európai irodalmárok (hogy Hrotsuitha korai „keresztény Terentiusát" ne is említsük). Azután Plautus vált egyre ismertebbé, főként a 15. század második felétől kezdve; ekkor már a népnyelvbe is átültették, hiszen 1486-ban Ferrarában már olasz nyelvű Plautuselőadásokat lehetett látni.

4 1500-ban Terentiusnak és Plautusnak már francia nyelvű fordításai forogtak a tudósok kezén. Mivel pedig mindkét szerző műveiben visszatérő figura volt az „élősdi", a parasitus figurája - a név nem mint tulajdonnév, nem is mint szerepnév szerepelt, csak az életmód, foglalkozás megjelölésére szolgált -, ezért nem csodálható, ha az irodalmárok éltek is vele. Hogy csak egyetlen példát említsünk: a 16. század elején a cambridge-i St. John's College-ban, az egyetemi színjátszók jelmeztárában sok egyéb mellett fellelhető volt a „parasite" jelmeze is.

5 Nicholas Udall 1550-1553 között írt komédiájában, a Ralph Roister Doisterben pedig Matthew Merrygreek alakjában egy plautusi mintára szabott élősdit formált meg. De van hozzánk közelebb eső és Bornemisza számára nyilván ismert parazita-