Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)
A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON - Az átmenet dramaturgiája
64 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK A Disputation Debreczinensisnek (1570-1571) igen érdekes a szerkezete. Talán itt sikerült először - jórészt a szövegbe épített instrukciók segítségével - előadási körülményekhez igazodva színpadi játékká átfogalmazni egy megtörtént vita „jegyzőkönyvi anyagát". Az első két egység, amelyeket a szerző egyébként „Tselekedet"-nek nevez (ez a szó az „actus" tükörfordítása, amely szakkifejezésként így megelőzi a későbbi, a színpadi kortina felhúzására utaló „felvonás" szavunkat!) - a disputa előzményeit, az egyik fél, a vitába idézett Péter püspök (később Péter pápa) aggodalmait ábrázolja, illetve két rövid, közbeiktatott jelenetben (Vicarius - György Gárdinál; Dékány - Bíró) a majdani vitát készíti elő. Monológszerűen van beillesztve - talán későbbi beavatkozás eredményeként (hiszen az RMDE-ben közölt szöveg az 1760as változatot adja) - az első Tselekedetben Péter pápa vitára hívó levele, a Literae Convocatorie. - A harmadik Tselekedet első nyolc sora a „színpad" berendezésére ad utasítást: „a Statust szőnyegekkel vonnyák bé és a Disputáló Személyeket ugy rendellyed, hogy szemben ülhessünk egymással, de a' mü féléinknek magosabb széket rendellyetek, hogy inkább halhassa a kösség a beszédet a magos hellyről, ha lehetne pedig amaz Eretnek Bestiákot ugyan el rettentenéd." Maga a vita három, egymás melletti jelenetből áll: Varga Ferencz és Péter pápa, György Gárdinál és Charianus, végül a Vicarius és a Doctor disputájából. Ennek végén a Vicarius az újítókhoz áll. A darab műfaja: epizodikus-epikus dramatizálás. Ez után a disputa után, 1570-1630 között több mint fél évszázad „üressége" következik. Történelmi-társadalmi okai külön elemzést kívánnának. Miután a 17. század magyar nyelvű dramatikus szövegeinek az elemzése messze meghaladná egy rövid esszé kereteit, csak jelezni szeretném, hogy továbbra is dilemmákkal, bizonytalan szerkesztéssel találkozhatunk. így epizodikus, sőt egyes esetekben szinte atomizált szerkesztés fedezhető fel a Tékozló fiú jelzetű konglomerátum (1630-1640 k.) A és C egységeiben: a Jesu Fily Mariae (1650-1660) szinte sorokra bontott, nem egymásnak válaszoló, csak tematikus összefüggést mutató megszólalásaiban; a század-középi Moralitás-töredék allegorikus alakjainak egymás mellé állításában; az Actio curiosában (1678 körül) Gaude alakja mellé rendelt partnerek jelenetsorában; és a század végi Bor majd Víz dicséreti felszólalóinak egymástól független sorozatában. Ezekkel ellentétben az antik példát igyekeztek hasznosítani a Florentinában (1670-1680), Felvinczi György Comico tragoediájában (1690 körül), és Miskolczi Zsigmond Cyrusí ban (1698).
