Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)
KITEKINTÉS - Lego-színház
KITEKINTÉS 407 dont lop. Tolvajkodik. Minthogy pedig beavatkozása következtében többnyire jogdíjat vagy valamilyen alkotói díjat is felvesz, ez a tolvajkodás nem is marad meg elvont, szellemi szinten, hanem még anyagi haszonnal is jár." Ugyanez a cikk azonban még egy másik szempontot is megemlít, a „félrevezetett néző" problémáját. Idézem: „Az a fiatal néző, aki életében először egy eredeti formájától megfosztott, nyelvileg dilettáns módon átírt Shakespeare- vagy Csehovelőadással találkozik, talán egész életében azt fogja hinni, hogy amit ő látott, az a nevezett szerző műve. Nem elég hát, hogy a rendező lop, de még a nézőt is becsapja." 1 1 Tapasztalatom szerint azonban az „átírok" rendszerint már előre azzal védekeznek, hogy magát a címet is átírják A viták gyanútlan szemlélője azt hiheti, hogy itt züllött korszakunk egy jellegzetes magatartásáról és termékéről van szó, hogy az „eredeti irodalmi műbe" való beavatkozás a mi vége felé tartó évszázadunk különleges torzító sajátossága. A színháztörténész azonban azt mondatja velem, hogy ez nem így van. Köztudomású például, hogy a 18. század közönsége, s ezáltal hozzá igazodó színpada nem bírta elviselni a tragikus véget és ezért „kíméletlenül" átírta Shakespeare leghatalmasabb műveit. Amiért is azután a 19. század irgalmatlanul elverte a port a hamisítókon. íme egy idézet 1818-ból: „Hiszen a jelenetek istentelen átrendezése, amellyel a művészileg megszerkesztettséget erőszakosan széttépjük, teszi azután, hogy csak csodálkozhatunk, ha a szép képből, amelynek részei már nem illenek össze, tébolyult szörnyszülött lett. Tulajdonképpen tiszta őrület nézni, hogyan kezdenek középszerű fickók elbánni a nagy Mesterrel [azaz Shakespeare-rel, Sz. Gy.], nem mintha egyenrangúnak tartanák magukkal, dehogy - sőt, mintha egy nyavalyás iskolás gyerek dolgozatátjavítanák ki. Az egyik húzni kezd belőle, a másik tovább változtatja a már megváltoztatottat, a harmadiknak ez sem elég, még a sajátjából is tesz hozzá és úgy rendezi be a vászon és deszka számára, ahogy tudja, - így aztán Shakespeare neve a színlapon már csak istentelen iróniának hat." - írta E. T. A. Hoffmann mélységes felháborodással. 1 2 A mi Molnár Györgyünk pedig 1878-ban Lear király tragédiája előadásáról így mérgelődik: „Megfoghatatlan, hogy találkozik művész, ki vakmerő kezekkel nyúl e bibliához, melybe nem tudott elmélyedni, melyet elégnek tartott csak fölületesen ismerni, melyet nem átallott lényegében megcsonkítani, eredeti nagyságából kiforgatni, összekuszálni, toldozgatni, foltozgatni, furcsa ideákkal kibővíteni és megmásítani." 1 3 És mégis: a színpad újra meg újra hozzányúl az eredeti szövegekhez. Nem valamiféle bátorításként említem meg, de tény, hogy amikor Paulay Ede elő-
