Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)
SHAKESPEARE HAZÁJÁBAN - Boszorkák és királynők - Rontás és apoteózis
388 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK - Zenobia, Palmyra királynője, hadaival egy időre megszállta Kisázsiát és Egyiptomot - Amalasunta, az osztrogót Theoderic lánya, Ravenna úrnője, - Valasca, akinek a vezetésével a csehföldi nők lemészárolták durva, barbár férjeiket, és amazon-államot alapítottak, -végül a legszebb uralkodónő, Bei-Anna, az Óceán Királynője, azaz Dániai Anna, Jakab király felesége. A rontást legyőzte és felváltotta az apoteózis. A világrend, a természet megbontani szándékozott rendje tehát helyreállt. * * * Mivel magyar színháztörténeti konferencián vagyunk, nyilván fel kell tennünk bizonyos kérdéseket abban a reményben, hogy, ha nagyon vázlatosan is, de a saját területünkre érvényes válaszokat adhassunk. Az első kérdés: van-e drámairodalmunkban olyan mű, amelyben szerves, szükségszerű kapcsolat van a szent és a profán gondolatkör között? Van-e, amelyben boszorka és királynő játszik jelentős szerepet, amelyben egyaránt megszólal a rontás és a dicsőítés hangja? A válasz megadása előtt azonban egy kis kitérőt kell tennünk és anélkül, hogy túlságosan belebonyolódnánk a folklorisztika tudományába, szemügyre kell vennünk a hazai boszorkányhit múltbéli „helyzetét". A középkor óta évszázadokon át tartó folyamatosságot bizonyítják a rendszeresen megtartott boszorkányperek. Pócs Éva remek összefoglaló művében - Élők és holtak, látók és boszorkányok - megállapítja, hogy az első ismert magyarországi boszorkányper Bernát soproni német tehénpásztor pere volt 1529-ben, az utolsó pedig 1781-ben - tizenhárom évvel a betiltás után - Dul Mihályné Agos Anna tiszapüspöki asszony pere Egerben. 3 Ben Jonson boszorkányai Pócs Éva kategorizálása értelmében „C-típusúak", „éjszakai" boszorkányok voltak, s nem egymásra irigykedő, egymást feljelentő falusi vénasszonyok. A „boszorkányszombat" pedig „a szellemboszorkányok és elragadottjaik gyűlése, mulatsága vagy egyéb tevékenysége az alternatív létben". 4 Erre is akadt nálunk példa. A jonsoni Dame-nek megfelelő, eufemisztikus nevén szólítva „Szépasszony" és csapata sem volt ismeretlen nálunk. 1727-ben Kamocsán, Komárom környékén egy „boszorkány" és unokája úgy dicsekedett, hogy „a világ legvégére mentek, ott nagy lakomákban vettek részt, majd leszálltak a vizek aljára, [...] később elmentek az egek határába, és ott is részt vettek egy nagy vásáron." 5 A Szépasszonyról azt is tudni kellett, hogy „nem jó a nevit emlegetni, mert
