Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

SHAKESPEARE HAZÁJÁBAN - Boszorkák és királynők - Rontás és apoteózis

SHAKESPEARE HAZÁJÁBAN 379 Boszorkák és királynők Rontás és apoteózis Úgy látszik, a „szent" és a „profán" egymást kiegészítő ellentmondásos egysége visszatérő témája a színjáték-világ kutatóinak s így az egri konferenciáknak is. János István 1994-es előadása is már ennek a kettősségnek az elemzésébe fogott bele. Kiinduló tétele, hogy tudniillik a „szakrális téma a kezdetektől fogva feltételezte a profán valóságot" pontosan rögzített egy általános művelődéstörténeti tényt.

1 Ősi társadalmi tapasztalat szűrődik le ebben a felismerésben, amelyet azután a művészet különböző ágai újra meg újra felfedeznek és megfogalmaznak. így például az európai iskoladrámák gyakorlatában, a nagy középkori vallásos látványosságok - misztériumok, moralitások - didaktikus utódaként mutatták fel az erényes élet és üdvözülés vonzó lehetőségei mellett, vagy inkább velük ellentétben, a bűn és elkárhozás fenyegető képeit és szemmel láthatóan, kézzel foghatóan jelenítették meg az angyalok és ördögök példaszerű világát. Feltételezem, hogy a konferencia tematikai ajánlatát olvasva másnak is eszébe jutottak a Macbeth „rém-nővérei" („the weird sisters") és Lady Macbeth rövidéletű királynésága. A három boszorkány a tragédia forrásában, Holinshed Krónikájában még három sorsistennő. Shakespeare tragédiájának elején elhangzó beköszöntőjük két záró sora azonban - „Fair is foul and foul is fair / Hover through the fog and filthy air."(Szabó Lőrinc fordításában: „Szép a rút és rút a szép: / Sicc, mocsokba, ködbe szét!") - kissé falusiasabb hangot üt meg. Ezúttal azonban egy másik, szintén akkoriban rendezett különleges londoni teátrális eseményt idéznék fel, amely ezt a kontrasztot más körülmények között, más színjátéktípus keretében, szintén nem-vallásos keretben, pontosabban nemkeresztény szellemben ábrázolta egyazon produkció keretében boszorkányokat és királynőket állítva egymással szembe. Tudvalévő, hogy a boszorkányság századokon át általános tabu alá esett. Egyrészt „titkai" életveszélyes tudást rejtegettek, amelyeket mindvégig csak az orális hagyomány tarthatott fenn. A keresztény gondolatrendszerbe illeszkedő, teológiailag elfogadott Sátán-Lucifer stb. alakokkal és egyre inkább derűs-komikus ördögkíséretükkel ellentétben ugyanis ez a hiedelem és gyakorlat egyértelműen kereszténységen kívülinek, pogánynak, túlhaladottnak, tehát üldözendőnek, megsemmisítendőnek szá-