Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

SHAKESPEARE HAZÁJÁBAN - A 16. századi színjátéktípusok és a shakespeare-i életmű

368 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK a tragikomédiára.

1

6 Annál is inkább, mert hiszen a legutóbb megjelent magyar kiadás egyik tanulmánya is mintegy az első fólió kiadás meghatározásait (komédiák, tragédiák és históriák) bírálva jegyzi meg: „az e korban már kialakult »tragikomédia« önként kínálkozott volna".

1

7 Mindenekelőtt: a tragikomédiának nem arról az értelmezéséről és fajtájáról van itt szó, amely tragikus és komikus elemek keveredéséből származott. Mint azt Herrick részletesen kifejti, ez az alkotói módszer már a „keresztény Terentius" szerzőgárdájánál, a 16. század eleje körül kialakult és megfogalmazódott. Csak aláhúzta ezt a tendenciát - tudniillik „tragikus" rangú, emelkedett szavú hősök és „komikus" hangvételű, alacsony sorsú figurák egymás melletti megjelentetését - az az új fajta és a népi ízlést képviselő dramaturgia, amely elsősorban a spanyol színpadokon vált divatossá, Lope de Vegánál tudatossá, s amely a francia drame libre technikájában éppúgy jelentkezett, mint a shakespeare-i életmű nagy részében. Inkább arról az irányzatról kell beszélni, amely részben a középkori keresztény világnézet hatásaként, de antik példákra is hivatkozva a szerencsés kimenetelű tragédiát hozta létre, s amelyben az elnevezés belső sorrendje egyben dramaturgiai szerkezeti sorrendet is jelentett: „tragi-komédia", vagyis a tragikus megpróbáltatások kiengesztelő, derűs feloldása. Shakespeare-nél a legtisztábban Cymbeline képviseli ezt a típust, bár jóval korábban már a Szeget szeggel is mutat fel ilyen vonásokat. (A velencei kalmárt azért nem soroljuk ide, mert Antonio csak mellékfigurája a darabnak, Shylock pedig teljesen eltűnik az ötödik felvonásból, az előzőben elszenvedett tragikus jellegű erkölcsi vereség után.) Viszont ide számíthatjuk a vitatott szerzőségű Periclest, a Téli regét és bizonyos megszorításokkal A vihart. Es ha e művek sok vonása továbbra is őrizte „a nagy humanista szenvedélyes ábrándját",

1

8 mégis a megformálás terén, talán a társszerzők miatt, engedményeket kellett tenni és a megalkuvás nélküli tragikum helyett más kor más színpadán, más összetételű közönség számára, a regényes-látványos úton elért és kiharcolt boldog kibontakozást kellett bemutatni. Furcsa, de érthető ez az ellentmondás: olyan társadalmi réteg kívánja ezt meg kora színházától, amely a kibontakozás illúziójában ringatja magát, pedig sorsa feltartóztathatatlanul halad az elbukás, a történelmi csőd felé. Egészben véve: legfőbb tanulságunk lehet, hogy Shakespeare művei mintaszerűen mutatják be a színjátéktípusok életének, fejlődésének dialektikáját. Ahogyan az angol középkor dramatikus formái és elemei „megőrizve-megszüntetve" élnek tovább drámáiban, majd kapnak új értelmezést, új tartalmat, az az egyik legvilágosabb bizonyíték a művészi tükrözés rendkívüli bonyolultsága, közvetett volta mellett. A kor angol társadalmában ugyanígy él egymás mellett a feudális rétegek sokszínű világa és a szellemi befolyást szerző, politikai