Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

SHAKESPEARE HAZÁJÁBAN - A 16. századi színjátéktípusok és a shakespeare-i életmű

SHAKESPEARE HAZÁJÁBAN 361 A 16. századi színjátéktípusok és a shakespeare-i életmű Ezúttal azt a célt tűzzük ki magunk elé, hogy a kor színházi gyakorlatának a tükrében vizsgáljuk meg, milyen színjátéktípusokat talált a londoni színházi életbe kapcsolódó fiatal író, hogyan használta fel ezeket, melyekről tudott, mit vett át, mit épített be és hogyan, mit fejlesztett tovább? Azért beszélünk inkább színjátéktípusról, mint műfajról, mert a tárgyalásra kerülő anyagban nem-irodalmi jellegű színjátékjelenségek is akadnak, s azért nem korlátozzuk a vizsgálódást csak a reneszánsz által teremtett formákra, mert éppen az angol színjátékhagyomány felhasználására, a reneszánsz előtti formák teljes értékű vagy ironikus átvételére szeretnénk felhívni a figyelmet. Azt a képet, amelyet az irodalmi hatások és motívumok kutatói Shakespeare-ről, a költőóriásról alkottak, azokkal a vonásokkal szeretnénk vizsgálódásaink során kiegészíteni, amelyek Shakespeare-t mint kora színházi életének alkotó részesét mutatják meg. Be szeretnénk bizonyítani, hogy Shakespeare aló. század Angliájában szokásos színjátékgyakorlat szerves folytatója, továbbfejlesztője volt; hogy különösen krónikás játékai korábbi, középkori formákig nyúltak vissza, és az angol népi hagyományt emelkedett nemzeti drámai formává kristályosították; hogy ez a forma Shakespeare kezében párhuzamosan fejlődött, majd szűnt meg az angol reneszánsz társadalmának emelkedésével, illetve e fejlődés megtörésével. Ez a párhuzamosság talán arra is alkalmas, hogy megvilágítsa: színjátékformák, jelentkezésük, virágzásuk és hanyatlásuk tükrözheti és tükrözi is adott társadalmukat, lényeges-szerves összefüggésben van vele. A téma megközelítésének első lépéseként arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy Shakespeare általános szóhasználata hogyan jelzi a kor színjátékosszínházi világával kapcsolatos ismereteit. Megállapíthatjuk, hogy különböző összefüggésekben, sokszor képletesen használja a kor és az elődök színjátékainak, pszeudo-dramatikus formáinak elnevezéseit (action, comedy, dumbshow, epilogue, interlude, jig, mask, pageant, pastoral, play, show, tragedy); amatőr, fél- és egészen hivatásos népszórakoztatók nevei bukkannak fel drámái szövegében (antic, minstrel, morisco, mummer) a moralitások két ismerős alakja, Vice és Termagant mellett; de találkozhatunk nála már a korai commedia dell'arte két alapfigurájának nevével, Pantalone és a zanni említésével is.

1