Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

ZENE ÉS SZÍNJÁTÉK - Zenés színpad - vidám játék

ZENE ÉS SZÍNJÁTÉK 323 ba szorított cselekmény mintegy huszonnégy óra alatt érlel a „babából" a saját sorsáról forradalmi módon döntő önálló asszonyt) három óra leforgása alatt változik meg s e változás során a gazdag indokolás, több sors összefonódása, elválása sűrítődik össze anélkül, hogy lélektani hitelét, az ábrázolás realitásának hitelét elveszítené, és ha még azt is megfigyeljük, hogy már Szophoklész milyen módon biztosítja az Oidipusz király zökkenőmentes lebonyolítását, az egyetlen óra alatt lepergő hatalmas tragédia kibontakozását - hogyan jelenteti be az éppen hazaérkező s jóslathozó Kreont, hogyan mondatja el egy nagyobb kórusrészlet után a királlyal a Teiresias színrelépését indokló sorokat „érte küldtem kétszer is. Csak azt csodálom, hogy már régen nincsen itt", amely kijelentés után a nyolcadik sorban már jelenti a kar: „már az isteni jóst hozzák vezetői [...]"- akkor világossá válik előttünk, hogy ez a sűrítési technika nem egyetlen stílusirányzat különleges, máshol nem található sajátossága, hanem a színpadi ábrázolás alapvető munkamódszere, művészi eszköze. Az áttételezés a színpad nyelvére ebben az esetben az időszámítás bizonyos sajátos átértelmezésétjelenti, az idő múlásának különleges módját. S hogy végül az egészen mindennapos példával éljünk: az életben a várakozás, mint cselekvés nagyon különböző hosszúságú időt vehet igénybe, két-három perces várás még szinte észre sem vevődik, a tizenöt-húsz perc (akár kedves ismerősről, akár autóbuszról legyen is szó) már nyugtalanítóan hat, félóra és egy óra, vagy még ennél is több, bizonyos esetekben hónapok és évek, az éppen adott körülményekhez képest ingerlően, kétségbeejtően, vagy elfásultságot okozó módon hat. A színpad művészetét jól ismerők számára viszont szinte közhely hogy a „várakozás" hiteles színpadi ábrázolása rövid másodpercek alatt kell, hogy lebonyolódjék, félperces cselekvési szünet a színpadon már feszültséget teremt, egy teljes perc a kibírhatatlansággal határos, ennél több pedig szétrobbantja az előadás kereteit. Talán nem kerülte el a figyelmünket, hogy a színpadi időszámítás sajátosságairól szólván eddig még nem beszéltünk olyan esetekről, olyan színpadi alkotásokról, amelyekben a zene jelentősebb szerephez jutna (bár a görög tragédiákat köztudomásúan dallamosan recitálták, s nemcsak a kórusokat, de az egyes szereplők szövegeit is), hanem elsősorban olyanokat hoztunk fel példának, amelyek zene-nélküli előadásra vannak szánva (prózai és verses szövegűek egyaránt). Éppen azért, hogy fő témánkhoz közelebb jussunk, meg kell vizsgálnunk, milyen helyzet áll elő akkor, ha a színpadi előadás alkotó elemei közé a zene is bekerül; már pedig a bevezetőnkben is említett tény, hogy a színháztörténet tanúsága szerint zene és színpad évezredeken keresztül szinte állandóan, a legkülönbözőbb műfajok keretén belül találkozva, folyton változó