Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON 1945 UTÁN - Állami Déryné Színház, 1951-1975

A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON 1945 UTÁN 309 A fentebb írottak alapján persze szinte kikerülhetetlen volt, hogy az operettekből is felhangozzanak a legnagyobbaknak elismert művei: Ábrahám Pál, Eisemann Mihály, Fényes Szabolcs, Huszkajenő, Jacobi Viktor, Kacsoh Pongrác (aJános vitéz közel 800 előadással és 288 000 nézővel), Kálmán Imre, Lehár Ferenc (Vándordiákja. 1848-as történetével több, mint 800 előadására 230 000 nézőt vonzott) és Szirmai operettjei, daljátékai. Néhány szóban meg kell emlékezni arról is, hogy talán itt kerültek színre a legrendszeresebben a szovjet zenés vígjátékok (Nászutazás, Sose halok meg, Fehér akác, Vidám vásár, Juanita csókja, Nyugtalan boldogság és a Filmcsillag). Művészileg talán a legigényesebb vállalkozásába azonban akkor fogott a színház, amikor elhatározta, hogy a komoly zenei felkészültséget igénylő klasszikus nagyoperetteket, daljátékokat, sőt vígoperákat mutat be, annak ellenére, hogy zenei, zenekari apparátusa nincs, s az adottságok miatt nem is lehet. Szinte újra kellett komponálni-hangszerelni minden egyes művet, s a legkülönbözőbb szcenikai-rendezői ötletekhez folyamodnia Kertész László főrendezőnek, hogy kiegyensúlyozott művészi egységben jelenjenek meg, hangozzanak el az eredetileg más környezet, más feltételek számára létrehozott művek. Mindjárt az első ilyen lépés merésznek tűnt: 1961-ben Kodály Háry Jánosa indította a sort (amelyet Szécsi Ferenc rendezett). Majd Strauss Denevérjének lendületes és magas színvonalú produkciója következett. 1965 meglepetése Donizetti Az ezred lányának tündéri kedvességű előadása lett; ezt nemsokára ismét egy Straussoperett, az igényes muzsikájú Cigánybáró követte. Aztán egy más stílusú operett, Offenbach nálunk ritkán játszott Párizsi élet című alkotása, majd 1970-ben Nicolai A ívindsori víg nők című operája. Ekkorra fogalmazódott meg ennek a munkának az első, hivatalos szakmai értékelése Pernye András tollából, aki a Kritika című folyóirat júniusi számában általánosabb zenés-színpadi elvi problémákat is fejtegetett, de a színház teljesítményét bizonyítékként használva fel. Abból indult ki, hogy „az operában a színházi és a zenei élmény bizonyos értelemben elválik egymástól. E két princípium folytonos harcba bonyolódik egymással, és hol ez, hol az diadalmaskodik". Aztán elmondja az ellenpéldát is: „Ez az antinómia a Déryné Faluszínház előadásában magától megoldódik, tekintettel arra, hogy a szereplők mindenekelőtt színészek, és csak másodsorban énekesek [... ] éneklési szempontból nélkülöznek minden »profi«-jelleget. A szereplők nem énekelnek a fogalom operai értelmében - de ugyanakkor mégis nagyszerűen énekelnek [...]. A képlet inkább így áll fel: jó színészek, tehát jól énekelnek." Ennek persze az a legfőbb konzekvenciája, hogy a maga nemében teljesértékű művészi élményt közvetítenek. Majd így folytatja: „An-