Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON - Ady és a színház művészete

A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON 155 talja, hogy a színpad irodalmi törekvése a „kor emberét" igyekszik magyarázni, szimbolizálni, irányítani. Érzi, hogy már nem a „megkonstruált, ravasz és kerek" drámák hozhatják az új kor hiteles ábrázolását, mert az élet soha nem produkál ilyesmit. De ezzel - s ez megint Ady dialektikája - nem tűzhető ki a „befejezetlenség, a nyerseség" programja, hiszen „az élet maga a legistenibb művész, s maga is szereti a formákat". „Hazug naturalizmus helyett a belső valóság" kell, hogy művészi megformálást nyerjen [Sz. Gy. kiemelése]. Az írók „a változatos életet nyújtsák nagyszerű, mély költészettel, de könnyedén". íme a mérce, amellyel Ady mér. Ezért fogadta örömmel Thury Zoltánt a Katonák bemutatója alkalmával („hiteget bennünket az a remény, hogy Thuryból olyan író lesz, ki hivatva van szociális bajaink feltárására és megvilágítására, s ki irányt adhat elsekélyesedett színmű-irodalmunknak" - írta Thuryról ekkor), ezért gyűlöli a konzervatív Akadémia pályadíjainak bennfentes nyerteseit, ezért ítél el minden írói öncélúságot, legyen az a nevettetésé, mint Guthi Soma/l szaharai konzul című darabjában vagy éppen az olcsó nacionalizmusé, mint Gárdonyi Zétájában. Ezért fogadja el a művészileg talán nem is igazán magas színvonalú Lengyel Menyhért-drámát, A hálás utókort, melyből kihallani „még idétlen jajgatásokban is lappangó, titkolt, nagy, bűnös fájdalmainkat", és propagálja, még betegágyából is, Földes Imrének/! császár katonái című „antimilitáris, humánus és ellenzéki" művét. És a beteg Ady ír levelet Fényes Samunak, mikor egy tisztességes darabjának elbuktatásáról vesz hírt: „Az istenét a himpelléreknek, legalább ott lehettem volna." Ezért rettenti meg a Tájfun sikere: „Még jobban rémüldözöm most már a színpadtól, ahol legjobbnak is csak ilyen kell." Éppen ezért nemcsak hogy gyanakvó, de indulatos is volt az export-reményekkel íródott művekkel szemben. Ezeket elítélte, mert „a legolcsóbbak, véletlenül magyarul-írottak, s az internacionális legalacsonyabb tömegízlés kiszolgálói. Ezek írói úgysem írók, dolgaik még iparcikkekként sem jelentenek számottevő haszon-importot az egyébként csakugyan koldusország számára sem." A világsiker tehát az ő számára nem jelentett feltétlen értékminősítést, meglátta mögötte a silányságot, az író önmaga feladását. Külön fejezet Ady életében Molnár Ferenc. Szinte szimbolikussá válik a számára: olyan jelenség, amely pontos diagnózist tesz lehetővé. Tragikusnak érzi az „írótalentum s a poéta" közti kettősséget, s hogy Molnár „nyolcvanszor többet adhatna, mint ad", pedig még ez az „egynyolcvanad része is nyugtalanítóan ragyogó hatalmas talentum". A testőr bemutatójáról készülvén írni így differenciál: „Nagyon mást írnék, mint eddig írtak, de nagyon elismerőt sok kitüntető gáncsolással." És még talán irónia sincs ebben a megállapításban,