Gajdó Tamás: Digitális színháztörténet (Színháztudományi szemle 38. OSZM, Budapest, 2009)

Czékmány Anna: Múltjában él a nemzet(i)

DIGITÁLIS SZÍNLIÁZTÖRTÉNET 79 mányok versus alkotói szabadság, az „avantgárd tradíció" újraélesztésének létjogosultsága, a létező szocializmus formakánonját feszegető színházi múlt jelenre fordítása. Anélkül, hogy jelen szöveg sulykolná a gyakran homályos szempontrendszerek alapján építkező moralizáló tanulság levonását, talán figyelemre és továbbgondolásra méltó, hogy másfél évszázad távlatából visszaköszönnek a Nemzeti Színház fogalmához kapcsolódó szavak, kritériumok. Természetesnek tűnhet, hogy a Kádár-rendszer jelen idejű fagyottsága után üdítő volt az eredettörténet újraírásának és ismerésének megnyíló lehetősége, azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a változó társadalmi, politikai, kulturális, hatalmi kontextusok alapvetően átstrukturálhatják egy fogalom jelentésmezejét. Az „eredeti" jelentés autorizálásának, hol reflektálatlan, hol tudatos vágya a fogalmi traumák megszületésének lehetőségét hordozza: pontosabban olyan történelem képnek a kialakulását, mely hasonlóan az emberi pszichéhez adott sablonok alapján, rugalmatlanul szerveződik. Túlzónak tűnhet, hogy a Nemzeti Színház fogalmához ilyen fajsúlyos (nem csak elméleti) kérdések kapcsolódnak, azonban a Színház épületének (rém)története talán jelzi a probléma fontosságát. A Színházi adattár nem csak színházi szakembereknek, elszánt filológusoknak tartogat érdekes felfedezéseket, tanulságokat... Hayden White a történetíró szerepeként az értelmezések pluralitásának hangsúlyozását és e sok szempontúság védelmezését definiálja. Figyelmeztet arra, hogy a traumatikus történelmi szituációk egyik legveszélyesebb „kezelési módja", ha egységes, kényszerítő erejű narratívába szervezzük az adott történéseket, hiszen ezzel mintegy hatalmat gyakorlunk azok felett és eseménysorainak, illetve jelentésének rögzítésével megakadályozzuk, hogy a társadalom maga, kreatív módon, mindig újraalkotva (ki)írja azt. E totalizáló narratívumok egy másik sajátossága, hogy a veszteséget máshová helyezik és ezen eltolódások később traumatikus szimptómákat eredményezhetnek. Az igazságra és egyedüliségre törekvő elbeszélések olyan jelentéseket törekednek rögzíteni és autorizálni, melyek ezután ellenállnak a társadalmi gondolkodás revelatív erejének és az okok és okozatok rögzített rendszerével bénítják annak működését. I liszen olyan történelemképet fixálnak, mely két szempontból is erősen megkérdőjelezhető: egyfelől kizárólagosságra törekvésük lehetetlenné teszi a dialógust az eltérő történészi interpretációk között, másfelől munkahipotézisük, miszerint léteznek ilyen narratívák megakadályozzák a múltértelmezés játékosságának, szintén dialogikus voltának felszínre törését. White meglátása szerint a cél megszüntetni „az események realisztikus