Gajdó Tamás: Digitális színháztörténet (Színháztudományi szemle 38. OSZM, Budapest, 2009)

Szabó Attila: Intercsehov.com

DIGITÁLIS SZÍNLIÁZTÖRTÉNET 85 mely az 1990-es években is megőrzi vonzalmát a színpad számára. Az ezredforduló után pedig sokkal kiegyenlítettebb a helyzet, bár a két slágerdarab itt első helyre fut be, tíz-tíz bemutatóval. És az évtizednek még nincs is vége. Azt is megfigyelhetjük az adatbázist böngészve, hogy egy szöveg miként és milyen ütemben kerül be a kánonba: a Platonov és Ivanov például az 1970-es évekig szinte egyáltalán nem kerül színpadra, utána viszont rendszeresen játszszák őket, 2000 óta pedig már négy Ivanovot is bemutattak, míg Ascher Tamás vagy a Dimiter Gotscheff németországi rendezésének világsikere egyértelműen jelzi, hogy ez a darab is a kánon szerves részévé vált. Kissé hasonló a Ványa bácsi sorsa is, mely csak a nyolcvanas évektől kezdve vált igazán népszerűvé (hat bemutató), de ezt a népszerűséget azóta is őrzi. Ványa bácsi az Interneten A Csehovi korpusz négy „nagy drámája" között a Ványa bácsi különleges helyet foglal el, mint a legkevesebb szereplőt felvonultató dráma, és ha a Manót előzményének, korábbi szövegváltozatának tekintjük (bár nem teljesen az), akkor jól megfigyelhetjük az író sűrítésre, kihagyásra, tömörítésre való törekvését. A novellisztikus elemek csökkentésével a drámai szituáció erősödik, a tér zártabbá válik, a kevesebb szereplő pedig megszólalási lehetőséget és így markánsabb formát/jellemet és tagoltabb, elmélyültebb létezést nyer. A nyolc szereplő közül ráadásul élesen elkülönül Jelena Andrejevna, Vojnicikij, Asztrov és Szonya kvartettje. Őket helyezi leginkább a fókuszba a szöveg, azáltal is, hogy mindegyiküknek van kettősük egymással, míg a többi szereplő többnyire periférikus helyzetbe, monologikus pozícióba kerül. Tyeleginnél ugyan ez egyértelműbb, mint Szerebjakov professzor esetén, hisz az előbbi karakter teljesen kizáródik a beszélgetésekből, és egy múltbéli állapot kényszeres felidézésébe zárkózik (mint sok jellegzetes csehovi alak), és senki sem figyel rá. Szerebjakov ugyan központi szerepet tölt be a térben, de főként csak mint ágens vagy centrum, hisz nincs kettőse csak feleségével, és ekkor is önsajnálatba menekül, másrészt pedig jottányit sem ért a szereplők közt időközben kialakult rejtett viszonyokból. A dramatikus tér szinte klausztrofób szűkösségét továbbá a helyszín zártsága is megerősíti: elmenni sem konkrét sem szimbolikus értelemben nem lehet ebből a vidéki kúriából. Még annyira sem, mint Nyina a Sirályban; csak Asztrov távozik az első felvonásban rövid időre betegeihez, de ez a távollét fiktív, hisz a játék valós idejében az orvos mindig jelen van.