Gajdó Tamás: Digitális színháztörténet (Színháztudományi szemle 38. OSZM, Budapest, 2009)

Szabó István: A színházak műsora az 1950-es években

DIGITÁLIS SZÍNHÁZTÖRTÉNET 21 A Csárdáskirálynő- reneszánsz része a színháztörténet által nem jegyzett hódmezővásárhelyi Somlay Artúr Színház nyitó előadása. A minisztérium 1956ban engedélyezte a Magyar Játékszín szövetkezeti színház egyik társulatának ottani működését. A nagyrészt kecskeméti, valamint szolnoki színészek Orbók Endre rendező irányítása mellett (aki 1954-ben Szolnokon már megrendezte a darabot) Kálmán Imre remekművét mutatták be. A vidéki bemutatókat nemcsak a közönség, hanem a kritika is jól fogadta. Az előadások a helyi sajtóban általában egy-egy bírálatra számíthattak. Ezek színvonala igencsak különböző volt. Alapos elemzést olvashatunk például Obersovszky Gyulától a debreceni és dr. Béky Júliától a pécsi előadásról. Vidéki előadásokra csak nagy magyar kortárs írók bemutatói esetén irányult komolyabb figyelem. A Magyar Színjátszás Ünnepi Hete ezt a hiányt is igyekezett pótolni, hiszen a fővárosba érkező vidéki produkciók kritikai visszhangja megsokszorozódott. A pécsi Nemzeti Színház Csárdáskirálynő előadásáról például B. Nagy László és Mátrai-Betegh Béla írt kritikát. Az utóbbi szerző itt ismételten kritikával illette az Operettszínház előadását, amivel kapcsolatban az úgynevezett operettvitán magyarázkodnia is kellett. A budapesti lapok, érthetően, az Operettszínház előadásával voltak tele. A kritikák különösen az átírást és a színészi játékot dicsérték, a rendezés fanyar, ironikus szemléletéről kevés szó esett. Az említett operettvitát 1954 decemberében tartották a Fővárosi Operettszínházban. Az államosítás ötödik évfordulója ürügyén rendezett tanácskozás valódi funkcióját a szó szerinti jegyzőkönyv ismeretében is nehéz meghatározni. Egy hónappal a Csárdáskirálynő itteni premierje után vagyunk. Nyilvánvaló, hogy ez a bemutató (ahogy a többi) nem a politikai ellenállás megnyilvánulása volt. Sokkal inkább a voluntarista teljesítménykényszer szükségszerű következményének kell tekintenünk, hiszen a nézőszám további emelése nem volt lehetséges az operett látványos rehabilitálása nélkül. Az ideológiai lepelbe burkolt vita természete szerint arra összpontosított tehát, amiről el akarta terelni a figyelmet. Nem véletlen, hogy az Operettszínház éppen ekkor érezte szükségét ötéves működése „átvilágításának", amelyben egyaránt jelen volt a műfaj teoretikus megalapozása, az évadok eredményeinek kritikus áttekintése, valódi szakmai kérdések felvetése és a politikai lózungok rutinos, olykor szemmel láthatóan cinikus alkalmazása. A vita légköre azt sugallja, hogy Gáspár Margit ki akarta védeni azokat a támadásokat, amelyek a Kálmán Imre operett sorozatos bemutatói miatt érhették volna a színházakat. A helyzetre jellemző, hogy a műfajt nevében viselő színházban