Gajdó Tamás: Színház és politika (Színháztudományi szemle 37. OSZM, Budapest, 2007)

Gajdó Tamás: Jelentős korszakok - emlékezetes pillanatok. A magyar színházművészet fontosabb törekvései az 1970-es évektől 1989-ig

Gajció Tamás: Jelentős korszakok - emlékezetes pillanatok szcenikai elemeket tették hangsúlyossá, s az előadás aktualizálásával: modern ruhákkal, a korabeli magyar társadalmi szokásokra tett utalásokkal, a politikai és a gazdasági viszonyokra reflektáló áthallásokkal igyekeztek a nézőket megszólítani. Tervezők és rendezők évtizedes együttműködése kezdődött ebben a korban. Székely Gábor Székely Lászlóval, Ascher Tamás Antal Csabával, Csiszár Imre Vayer Tamással, Szőke István Kerényi Józseffel, Zsámbéki Gábor Pauer Gyulával, Paál István Najmányi Lászlóval dolgozott. A játéktér a rendezői elképzelés szerves részévé vált; bizonyítja ezt az is, hogy több művész - Csiszár, Szikora, Paál - rendszeresen vagy alkalmanként maga tervezte meg az előadások szcenikai keretét. A színjátékok cselekménye gyakran meghökkentő helyszínekre került ebben az évtizedben: a miskolci Lear király Londonban egy külvárosi rendezőpályaudvaron, Szikora János rendezésében a Vígszínházban színre vitt Éjjeli menedékhely (1988) hajón játszódott. A rendezők gyakran azzal a lehetőséggel is éltek, hogy metaforikus jelentésű színpadképpel értelmezték az előadott művet. A Veszprémben bemutatott Macbeth (1979) előadásán Fehér Miklós felnagyított koronát tervezett, mely a játszók feje felett lebegett, s bizonyos pillanatokban börtönrácsként ereszkedett le a szereplők köré. Hasonlóan metaforikus teret tervezett Bachmann Gábor a győri Hamlethez (1981), Shakespeare tragédiáját az emberi agy tekervényeiben játszották el a színészek. De nem csak a színpad képi elemei adtak lehetőséget metaforikus értelmezésre, sokszor a játéktér konkrétan, anyagi és fizikai valóságában is megjelenítette a szennyet és a mocskot (Shakespeare: Hamlet, Szolnok, 1979; Shakespeare: Othello, Kaposvár, 1990). Talán a közönséget is meglepte, hogy a színpadkép forradalmi megújítása mellett - melynek során sokszor csak jelzésszerű díszleteket helyeztek az üres térbe vagy éppenséggel a barokk színházat idézték fel a maga gazdag pompájában - életszerű, szupernaturalista megoldások is születtek. Arnold Wesker A konyha című színművének nemzeti színházi bemutatóján igazi tűz égett, igazi víz forrt, igazi ételek főttek. S ugyanilyen környezetben játszotta el Darvas Iván 1989-ben a Pesti Színházban Patrick Süskind A nagybőgő című monodrámáját. A nagybőgős esti fellépésére készült: megfürdött, vacsorát főzött, hajat szárított... A magyar színházművészet örök tragédiája, hogy alig van olyan alkotója, aki megalkuvás nélkül végezhette volna munkáját, egy-egy rendezői, színházvezetői korszakát lezártnak, minden részletében befejezettnek érezhette 335