Gajdó Tamás: Színház és politika (Színháztudományi szemle 37. OSZM, Budapest, 2007)

Székely György: „Folyton lobog". Hont Ferenc pályaképe

Székely György: „Folyton lobog" ba bekerült Kádár János is, és Kállai, aki augusztus elején átvette a párt kulturális osztályának vezetését. Érthető tehát, hogy október 23-a után - mint már ismertettük - Kállai behívta a Parlamentbe, és ott Hont a kulturális élet különféle területeinek újjászervezését készítette elő. Valószínűleg ekkor volt pártkarrierje tetőpontján. Mégis 1957. február végén arra kérte Kállait, hogy engedje vissza szakmai körébe. Igaz, ezután is részt vett még egy darabig az Értelmiségi Bizottságban, az agitprop ülésein és a kormányprogramot kidolgozó művészeti bizottságban. Saját ideológiai programja ekkor így hangzott: „a leninista vonal erősítése". Persze rendkívül nehéz, méghozzá így utólag, meghatározni ennek a tézisnek a tényleges tartalmát. Arról lehetett szó az ő számára, hogy a sztálinizmus által eltorzított marxizmustól, főképp annak brutális hatalmi gyakorlatától vissza kellene lépni egy korábbi, „tisztább" elmélethez és gyakorlathoz. A hazai pártbeli pozícióharcok azonban 1957-ben sem szakadtak félbe. Hontnak pusztán annyit sikerült elérnie, hogy június végén egy szűk aktívára őt is meghívták, amelyen az alig másfél évvel azelőttihez képest ezúttal már egészen más emberek vettek részt. Többek között: Orbán László, Jóború Magda, Aczél György, Szigeti József, Fogarasi Béla, Mód Aladár. A következtetés azonban egyértelmű volt Hont számára: az „eszményi vonal" és a hétköznapok reálpolitikája között előbb-utóbb kisebb-nagyobb szakadék nyílik. Őt azonban ez a fajta hatalom sohasem érdekelte igazán. Ez az érdektelenség okozhatta, hogy végül is legfeljebb a párt középrétegének másod- vagy harmadvonalában tartották csak nyilván. Sőt, néhány Napló-beli feljegyzés szerint „közösségi" igényű ember létére „magányosnak" érezte magát. Egyetemi oktatói évei alatt már nem is kapcsolódott be a „nagy" politikába. Tovább őrizte a fiatalkori eszményeihez illeszkedő, elvont „pártosság" ideológiáját. Utolsó megjelent művében, 1978-ban, a Kis színházesztétika záró soraiban ezt írta: „A színjáték, a művészetek jövője? Ugyanaz, mint a szocialista társadalmaké. A kommunista humanizmus." Színj átékelmélet Elméleti munkásságának igazi jelentősége nem a fent idézett, kissé leegyszerűsített hitvallásban rejlett. A színházművészet elméleti problémáival való birkózás rövidebb és hosszabb változatban következetesen megismétlődött. Újra meg újra előkerült a színjáték eredetének alig kibogozható prob163