P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)
Szalczer Eszter: A természet álomjátéka: Látásmódok és a színház újradefiniálása August Strindbergnél (ford. Galgóczi Krisztina)
Szalczer Eszter Ezek a kérdések, melyek ebben az esszében fogalmazódnak meg, összefoglalják Strindberg eltávolodását a naturalista esztétikától, mely azt vallja, hogy a fotografikus pontosság növeli egy műalkotás képességét a megfigyelhető valóság igazságának közvetítésére. Az esszé megkérdőjelezi egy ilyen külső valóság létezését, de legalábbis a mi valóságészlelésünk objektivitását. Miközben tagadja a dolgok pontosan körülhatárolható önazonosságát, elmossa a megfigyelő én kontúrjait is, egészen addig, míg kiterjeszti annyira, hogy mindent körülöleljen. A valóság hirtelen olyan mértékben szubjektivizálódik, hogy az én puszta projekciójává válik, és úgy tűnik, mintha csupán az agy szüleménye volna. Ezek a megfigyelések és Strindberg 1890-es években végzett fotókísérletei azt mutatják, hogy többé nem volt már elégedett azzal, hogy a valóságról kapott benyomást állítsa színpadra. 1892 és 96 között egy fotogramsorozatot készített lencse és kamera nélkül, úgy, hogy sóoldatot hagyott üveglencséken kikristályosodni, melyet aztán fényérzékeny papírra helyezett. Mikor a lemezt levette a papírról, a kristályok mintázata ott maradt a papíron (lásd 5. kép). Az úgynevezett „Celesztográfokban" egy másik módszert alkalmazott: előzőleg előhívóba mártott fényérzékeny lemezeket közvetlenül a csillagos ég alá tett ki (lásd 6. kép). 1 6 Strindberg szándéka mindkét esetben az volt, hogy a természet kínálta képeket optikai berendezések mesterséges interferenciája és a szem torzítása nélkül rögzítsen. A fény hatása a fotográfiában: a röntgensugarak okozta tükröződésről (1890) című írásában beszámol 1894-es kísérleteiről, amikor kamera és lencse nélkül fényképezett égitesteket, „amellyel meglehetős érdeklődést váltottam ki abban az időben, engem azonban csaknem tönkretett... Az asztalomon véletlenül volt egy tükör, melyben a hold képe visszatükröződött. Azon gondolkodtam, hogyan képes a tükör befogni és tükrözni a hold képét, amikor se a szemem, se a kamera lencséje nem áll rendelkezésére, hogy torzítsa a képet? Az optikai törvények szerint a tükör sík felületének minden pontja vissza kell hogy verje a holdról érkező fényt. Amennyiben a tükröző felület homorú, a hold sugarait - éppen ellenkezőleg - egy pontban gyűjtené össze, s egy kis kerek kép jönne létre, hasonló ahhoz, amit holdnak nevezünk, és szabad szemmel láthatunk. ... így hát kicseréltem a tükröt egy ezüsttálcára, s hogy erősebb hatást érjek el, előhívóba mártottam és abban a pillanatban exponáltam." 1 7 Az esszében beszámol arról is, hogy később eljuttatta ezeket a „Celesztográfokat" a francia Csillagászati Társasághoz, de semmilyen érdemleges választ nem kapott rájuk, és úgy érezte, félreértették. Noha Strindberg kísérletei feledésbe merültek, és sem a tudományos élet, sem a művészettörténet nem vett róla tudomást, el kell ismernünk, hogy jóval megelőzte korát. Az 1830-as évek elején, Fox Talbot (1800-1877), a fényképészeti technikák egyik úttörője kísérletezett azzal, hogy úgy akart tárgyakat rögzíteni, hogy közvetlenül fényérzé1 6 L. Hemmingsson, August Strindberg som fotograf 99-113. 1 7 Strindberg, Selected Essays, 163. 76
