P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Kékesi Kun Árpád: A színházi realizmus paradigmájának kialakulása

A színházi realizmus paradigmájának kialakulása retusálva, a diszkurzív ének halmazát úgy homogenizálva, ahogy az egyetlen élethelyzetben sem mutatkozik meg) egy illuzórikusán koherens szubjektumot teremt. Ráadásul a Rendszer szerint kizárólag pszichológiai magyarázata lehetséges az emberi viselkedésnek, s ebből következően a lélektani realizmus minden cselekvést tudatos vagy tudattalan késztetésből fakadónak, minden történést egyéni vágyak és akaratok által motiváltnak föltételez. Azaz nem pusztán egységes, hanem autonóm szubjektumot képzel el, aki mindig önmagát motiválja, s önmagát is próbálja megvalósítani. A személyiség egyfajta elképzelését érvényesíti, s lényegében a polgári individuumot alkotja újra a színpadon, miközben az alkotás nyomait, a konstrukció összetettségét igyekszik eltüntetni. A természet színpadi működését hangsúlyozza, ám nem tud mást létrehozni, mint annak szimulakrumát, a természetesség (kárhoztatott) látszatát. A Rendszer tehát a polgári szubjektum és az általános emberi természet részleges (a modernség korában domináns) elgondolását egyetemesnek állítja be, s a színjáték generális metodikájaként jelentkezik. Könnyű és praktikus oktathatósága mellett az univerzalizmus reflektálatlan igényének és a valóság redukált felfogásának köszönhető, hogy a 20. század során a lélektani realizmus nemcsak az európai és észak-amerikai színészképzés kanonizált módszerévé lett, de a színházról való gondolkodásban eggyé vált a színjátszás fogalmával. Az alakítás íve, hitelessége, árnyalatai és pszichológiai mélységei, amelyek a Rendszer-elvű játék eredményei, magának a jó színészi játéknak a követelményeivé váltak. Holott már akkor sem voltak problémamentesek, amikor terjedni kezdtek, hiszen a különféle hatalmi eljárások által konstruált valóság elgondolásának megjelenése idején a „kézenfekvő" valóság előfeltevését érvényesítették. Sztanyiszlavszkij a naturalizmus elveit idealista alapra helyezve a humanitás színházát propagálta olyan társadalmi-politikai kontextusban, amelyben végképp semmivé lett a polgári kultúra jó néhány, több száz éves eszménye. (Miközben persze a Nagynyilvánosság Moszkvai Művész Színházaként indult teátrum nevét a Moszkvai Akadémia Művész Színháza névre keresztelték, a realizmust pedig kanonizált alkotásmóddá tették.) Legjelentősebb hozadéka mégis abban látható, hogy először irányította a figyelmet az „érezni, vagy nem érezni?" másfél évszázados kérdésén túl a színészi játék konkrét metodológiai problémái felé, s elsőként kínált gyakorlati útmutatást a színészképzéshez. FELHASZNÁLT IRODALOM AHRENDS, Günther (szerk.): Konstantin Stanislawski. Neue Aspekte und Perspektiven. Tübingen, 1992. ALLEN, David: Performing Chekhov. London and New York, 2000. ANTOINE, André: Mes souvenirs stir le Théátre Libre. Paris, 1921. ANTOINE, André: Le Théátre de 1870 a nos jours. Paris, 1932. ANTOINE, André: A Théátre Libre. In: Színházi antológia, (szerk.: Jákfalvi Magdolna) Bp., 2000. 80-90. 27