P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Rosner Krisztina: Színészképzési módszerek a századforduló évtizedeiben

Rosner Krisztina 2. „Magyarországon a stílus és a hagyomány hiánya miatt még nincs igazi színpadművészet. Magyarországon van egy egészen jó realisztikus színművészet - de ennyi az egész. Egy Szophoklész-tragédiát ugyanabban a stílusban adnak elő, mint mondjuk A hazái Sardou-tól."

1

7 Ezeket a kíméletlen, ám pontos sorokat a 20. századi magyar színház egyik megújítója, Hevesi Sándor vetette papírra az 1900-as évek elején. A fenti három mondatot hosszú bekezdéseken keresztül lehetne kommentálni, számomra azonban most a „realisztikus" jelző a legfontosabb: egyszerre jelöli a magyar színjátszás „valósághűségre" irányuló törekvését, és rejti magában a próbálkozás tétova jellegét, elméleti és gyakorlati kidolgozatlanságát. Mivel a színészi művészet állapota nyilvánvalóan organikusan összefügg a képzés helyzetével, szükségesnek látom röviden kitérni a korszak intézménytörténeti vonatkozásaira.

1

8 Az 1865-ben megnyílt akadémia (nyitáskor még tanoda) a század nyolcvanas éveire egyeduralkodóvá vált a színészképzésben. Az akadémián tanító (majd azt vezető), a Nemzeti Színházat igazgató Paulay Edéről a Csillag Ilona által egyszerűen „Paulay-korszaknak"

1

9 nevezett majdnem harminc év során a tanoda mind Paulay személyén keresztül, mind szervezetileg nagyon erősen kötődött a Nemzeti Színházhoz, ami többek között azt jelentette, hogy a végzett hallgató szinte automatikusan oda szerződött. Paulay - rendezői és társulatépítő munkássága mellett - nagy hangsúlyt fektetett a színészképzésre: személye és a színészetről alkotott nézete tehát nagyban befolyásolta a 19. század magyar színjátszását. Paulay színészpedagógiájának egyik legfontosabb célja szintén a társulatépítés volt, amely az oktatás keretein belül a közös játék hangsúlyozásában nyilvánult meg, a színjátszásban pedig a magyar játékhagyományba szervesen illeszkedő, átélésen alapuló stílust tartotta követendőnek, amelyhez tanításban használt módszerei is alkalmazkodtak. Egressy Gábor 1866-ban megjelent, A színészet könyve című tankönyvét azonban nem találta az oktatáshoz elég praktikusnak: többek között ez volt az oka annak, hogy 1871-ben megírta saját tankönyvét A színészet elmélete címmel. Paulay műve Egressy könyvének kivonatolt, definíciószerű változata, amelyhez hozzácsatolt egy fejezetet Tapasztalati lélektan címmel. Paulay nyilvánvalóan pedagógiai megfontolásból tett így: könyvét ugyanis alapnak szánta, oktatási segédanyagnak, és használatához elengedhetetlennek tartotta a tanár magyarázatait, egyes pontok szóbeli értelmezését. Megtartotta azonban Egressy alapfogalmait: többek közt az eszmét, azonosulást, egyénítést, a beszédhang felosztását. 1

7 Hevesi Sándor levele E. G. Craighez, ford. Székely György, in: Jákfalvi, 36. 1

8 Legfontosabb forrásaim: A százéves színésziskola, szerk. Csillag Ilona, Magvető, Budapest, 1964. és Magyar színháztörténet 1873-1920, főszerk. Székely György, Magyar Könyvklub-OSZMI, Budapest, 2001. 1

9 Csillag, 19. 254