P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Kékesi Kun Árpád: A színházi realizmus paradigmájának kialakulása

A színházi realizmus paradigmájának kialakulása dukciók, mintáz 1891-ben(Tolsztojdarabjából) készült Szellemesek, az 1894-ben (Karl Gutzkow darabjából) rendezett Uriel Acosta, valamint az 1896-ban színre vitt Othello sikere az orosz állami és kereskedelmi színházak gyakorlatától idegen felkészülési folyamatnak és megjelenítésnek volt köszönhető. Az Uriel Acosta próbái rendezőpéldány alapján zajlottak, tehát olyan előadást igyekeztek konkrét formába önteni (a színpadon), amely előzetesen (papíron) már elkészült. A rendezői instrukciók megvalósítása az alkotófolyamatot vasfegyelemmel korlátozta az egyszerű reprodukálásra. A rendezőpéldány készítése egészen 1909-ig, az Egy hónap falun bemutatójáig fontos részét alkotta Sztanyiszlavszkij rendezői tevékenységének, s tizenöt éven keresztül gátolta a színészekkel folytatott közös munkából származó iniciatívák reflektálását. A Művészeti és Irodalmi Társaság előadásai - noha a partikuláris keretek közé szorított látvány és játék „nagyrealizmusa" figyelmet keltett bennük - nem váltak volna színháztörténeti jelentőségűvé, ahogy Nyemirovics-Dancsenkónak a Filharmóniai Társaság színkörében készített előadásai sem, ha rendezőik kulturális misszióként nem vállalják föl az orosz színházi élet részleges reformját egy állandó társulattal működő, „hivatásos" színház által. E misszió megtestesülése lett a nyugat-európai és észak-amerikai turnéi jóvoltából világhírűvé vált Moszkvai Művész Színház, amely 1898 októberében kezdte meg első évadját. A korabeli orosz színházak között az (addig konzekvens módon még sehol sem érvényesített) olyan jellegzetességek biztosítottak kiemelkedő helyet a számára, mint a fegyelmezett, együttes játékra figyelő társulat, a hosszú próbafolyamat, a társasági eseményből műalkotássá tett színházi előadás, a produkciók „eredetisége" és a művészi igénnyel kialakított repertoár. A misszió, amelyet Sztanyiszlavszkij - humanista művészetfelfogásától vezérelve - úgy fogalmazott meg, hogy „fényt vinni a sötétségbe, s költészetet vegyíteni prózai életünkbe", valójában a meiningenizmus oroszországi meggyökereztetését szolgálta.

1

4 A meiningeniek történelmi realizmusának problémamentes érvényesítését példázta az 1898/99-es évad több bemutatója, így az A. K. Tolsztoj trilógiájának középső darabjából készült Fjodor cár; amelynek egyik főszereplőjeként Nyikolaj Efrosz a rendezést, azaz a szokatlanul gazdag látványvilág kialakítását nevezte meg. A meiningeniek elvei és eljárásai alapján készült, de nem a látvány, hanem egy speciális hangulat végletes kiemelését célozta az 1898. december 19-én színre került Sirály, amely megnyitotta a Művész Színház nevezetes Csehov-előadásainak sorát, s nem egyszerűen a dráma történéseit játszatta el, hanem azt a „rejtett drámát", amelyet az alkotók a történések mögött felfedezni véltek, azaz a történések mögé kreáltak. A „rejtett dráma" kifejezője az atmoszféra volt, amelyet a Színház jellegzetes eljárásaival, a képek festőiségét kiemelő világítással, a vizuális és akusztikus effektusok, illetve a „sokatmondó" csöndek tömegével teremtettek meg. Lényegében a hangeffektusok és a csöndek, illetve az azok alatt zajló némajátékok járultak hozzá leginkább, hogy a Sirály, majd a Színház más Csehov-előadásai a „szomorít és monoton élet" atmoszféráját keltették. 1

4 Idézi Worrall, Nick: The Moscow Ari Theatre. London and New York, 1996. 45. 23