P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)
Gajdó Tamás: Molnár Ferenc dramaturgiája és előzményei
Molnár Ferenc dramaturgiája és előzményei A főszereplők rövid áttekintéséből kiderül, hogy Molnár Ferenc megpróbálta a magyar társadalom minden szegmentumát feltérképezni. De nemcsak a különböző társadalmi rétegek katalógusát kapjuk, hanem biztos kézzel megrajzolt típusokat is. Különös az a rutin, amivel Molnár a színház világában mozog. A sikeres színész házaspár, a színházi mama; a színésznőnek reménytelenül udvarló kritikus; a jó nevű szerzőpáros; a fiatal, tehetséges, ám ostoba zeneszerző; a naiv és butuska operettprimadonna és a dicsőségben megőszült, kiváló drámai színész a magyar színházi élet ismert alakjai voltak. Molnár hősnőiben a legmegdöbbentőbb az, hogy lakjanak a Lipótvárosban, éljenek vidéki kúriában vagy legyen kastélyuk - életérzésük közös. Mindnyájukon eluralkodik a századfordulóra jellemző értékzavar, melyet Magyarországon a két forradalom és a trianoni tragédia csak tovább fokozott. Molnár hősei tétovák és normavesztettek: a polgárokat az új filozófiai iskolák és az új természettudományi tételek zavarják meg, az arisztokrácia tagjait a forradalmak (legyen bár győztes vagy vesztes) zökkentik ki eddigi békés életükből. Zavarukat fokozza, hogy pozícióvesztésük egész Európában érezhető. Az évszázadok óta maguk köré épített fal nem véd többé úgy a külvilágtól, s a felsőbbség érzete sem több illúziónál. Igaz, hogy azok, akik meghódíthatónak vélik ezt a világot, kénytelenek meghátrálni, hiszen a fal, még ha üvegből van is, fennáll... A hattyú főszereplőjét, Ági Miklóst Nagy Péter a romantika kései leszármazottjának tekinti, mintha Jókai-hős lenne. 3 9 S hozzá kell tennünk, hogy az Olymp/öban szereplő Kovács kapitány, aki származásával okozta a legtöbb fejtörést az eddigi elemzők számára, hasonlóan romantikus jegyeket visel. Kitűnő lovas, jó táncos, kellemes társalgó, remek kártyapartner, s emellett, hogy észbeli képességeiről se legyen kétségünk, néhány nyelven beszél is. Úgy tűnik, s ez nem Molnárnak címzett szemrehányás, a főhercegnői szíveket csak azok ostromolhatják sikerrel, akikben van még egy kis 19. századi íz! A francia szerzők főszereplői sokkal színtelenebb, vértelenebb, sőt jelentéktelenebb figurák. A tézisdarabok hősei az írói szándék nyomán lesznek olyan műviek. Az erkölcsi tanulságot hordozók nem lehetnek élettel duzzadóak. Valószerűtlen alakokat szült Augier, az ifjabb Dumas és Sardou is. Merész fantázia kell ahhoz, hogy például olyan embert képzeljünk el, mint Des Prunelles Sardou és Najac Váljunk el! című színművében. (A darabnak egyébként az adott apropót, hogy a párizsi parlament éppen akkor tárgyalta a válásról szóló törvényt.) Des Prunelles, ahogyan a mű bevezető jelenetében megtudjuk, maga elméletben a válás ellen van, de a gyakorlatban helyesli. Ezután nemsokára természetesen ő maga is olyan helyzetbe kerül, amikor a felesége a gyakorlatban akar elválni tőle. Hogy elejét vegye ennek, mindenféle cselt eszel ki, hogy a csábítót elüldözze a hőn szeretett hitves mellől. De a feleség, Cyprienne is nélkülöz minden logikát. Állítólag akkor akarta szeretője szűrét kitenni, amikor férje rajtakapta őket. De így, mint tisztességes asszonynak, nem maradhat más választása, mint a válás. 39 Nagy Péter: i. m. 113219
