P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Gajdó Tamás: Molnár Ferenc dramaturgiája és előzményei

Molnár Ferenc dramaturgiája és előzményei A farkasról írt elemzésében így fogalmazott: „a nagy Sardou örökébe nem a Bataille-ok és Bernsteinek jöttek, hanem a - Molnár."

1

0 A felsorolt idézetekből kiderül, hogy a közönséget és a kritikusokat is elsősorban a fölényesen kezelt dramaturgia kápráztatta el, melyet kevesen tudtak igazán magas színvonalon művelni, s elsősorban a francia bohózatok és vaudé ville-ek szerzői űztek több-kevesebb tehetséggel. Kitűnik az is, hogy a kor színházai a közönség szórakozását óhajtották szolgálni. Nagy Lajos úgy érzékeltette ezt a jelenséget, hogy színpadi szerző és író között különbséget tett: „Tehát a színpad ma nem szószék, a színpadról ma nem lehet prédikálni, a színpadon ma játszani kell. Elő a színpadi szerzővel, aki a burzsoázia kedvenc gyermeke; körében született és nevelkedett, mindenről pont úgy gondolkodik, mint a Király-utcai boltos, annak problémáit szövi tovább (talán nem is tovább!), ennek az »igazság«-aival zsonglőrködik; nem ügyetlen, nem is tehetségtelen, csak a komoly irodalomra az, s egy fokkal intelligensebb is, mint az, akihez szól."

1

1 Ezzel szemben Európában a „19- század második felében, két egymással szorosan kapcsolatos irodalmi irány próbálkozott meg azzal, hogy a közönséget az irodalomra eszméltesse s a régi Scribe-féle technika helyébe új művészi formát ültessen: a naturalizmus és az impresszionizmus".

1

2 Ebben a tekintetben nagy áttörés volt a szabad színházak megalakulása. A Théátre Libre 1887-ben André Antoine, a Freie Bühne 1889-ben Otto Brahm vezetésével nyitotta meg kapuit. A hazai szerzők mellett elsősorban Ibsent, Strindberget játszották. Brahm támogatta a fiatal Gerhart Hauptmannt. 1891-ben, Angliában egy holland színházrajongó, Jack Thomas Grein, Antoine Théátre Libre-jének mintájára megalakította az Independent Theatre-t, mely Ibsen Kísértetek című művével nyílt meg. A nagyobb országokban sorra alakuló kamaraszínházakat a közönség el tudta tartani, Magyarországon azonban eleve halálra ítélt volt minden ilyen törekvés. Nemcsak a közönség érdektelensége sújtotta a Thália Társaságot, Feld Irén Kamarajátékok elnevezésű vállalkozását és Bárdos Artúr Új Színpadát, hanem a konkurens színházigazgatók is nehezítették érvényesülésüket. A forradalmi előadások kísérletek maradtak arra, hogy a századelő színházi fellendülését az irodalom számára kihasználják. A nagy operettek bemutatása idején (Csárdáskirálynő, Leányvásár, János vitéz, Marica grófnő) nehezen is lehetett volna az embereket másfajta művészi produkció megnézésére rábírni. így csak azok a drámák, elsősorban vígjátékok arathattak sikert, melyeket szerzőik úgy komponáltak meg, hogy a színházba járók minden rétegét kielégítsék. A nagypolgárság és az arisztokrácia mellett a kispolgárság különböző csoportjai látogatták rendszeresen a színházakat. Újvári László szerint Molnár éppen e kispolgári rétegnek köszönhette sikerét: „A kispolgárság olyan dolgokon csámcsog, 1

0 Heltai Jenő: A farkas. Molnár Ferenc vígjátéka a Magyar Színházban. Pesti Hírlap, 1912. november 10. 1

1 Nagy Lajos: A színpadi szerző, mint kortünet. Századunk, 1926. 380-381. Kiemelés az eredetiben. 1

2 Hevesi Sándor: A mai dráma válsága. In: Hevesi Sándor: Az ismeretlen közönség. Szerkesztette Cenner Mihály. Bp., 1976. 101. 211