P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

I—II. levél (ford. H. Végh Katalin) Nánay Fanni-. A próféták és követőik

A próféták és követőik Chochol (Szalmacsutak), amely mindig a történelmi realitást jelenti a lengyel színházban, vagyis a múlttal való leszámolást. Ám nem a történészek által leírt múlttal való szakítást, hanem e múlt mitizált formájával, kövületeivel való leszámolást. A Menyegző zárójelenetében a vendégek táncolni kezdenek a lassú, andalító zenére, amely a cselekvésre felszólító kürtszó ellenében hangzik fel, ezzel a jelenettel próbálta meg Wyspianski felrázni a lengyeleket (főleg a nemességet) tespedtségiikből. Ez a „haláltánc" tér vissza később több ízben a lengyel irodalomban és színházban, hogy csak két ismertebb példát említsek: Slawomir Mrozek Tangójának fináléjában, valamint Tadeusz Kantor előadásaiban. Wyspianski azonban idővel szintén mitológiai alakká válik, akivel gúnyt lehet űzni. Míg éppen Wyspianski nevezte (nem minden ironikus felhang nélkül) a nagy romantikus hármast: Mickiewiczet, Slowackit és Krasinskit a „három prófétának", Rózewicz szemében már ő a „negyedik próféta". 2. A lengyel misztérium Hasonlóképpen, ahogy a lengyel irodalomban az egymást követő írógenerációk folytonosan visszautalnak az őket megelőző alkotókra és alkotásokra (s mindenekelőtt Mickiewicz Ősöké re), idézik őket, vitáznak velük, kiforgatják őket, ugyanígy a lengyel színháznak is megvannak azok az előképei, amelyekhez a mai napig „viszonyulnak" a rendezők. Ez a hagyomány a „lengyel misztérium", a „monumentális színház", a „vallásos-nemzeti színház" ideája. Tehát végső soron ismét csak Mickiewicz hagyománya, aki a Collége de France-ban a szláv irodalomról tartott előadássorozatának XVI. előadásában fogalmazta meg, milyen kell legyen a „jövő színháza". Előadásának gondolatmenete abból indul ki, hogy a dráma (amelynek egyformán fontos részét képezi megírása és előadása) „küldetése, hogy felébressze, sőt, ha lehet így mondani, kényszerítse az ellustult lelket a cselekvésre" (Mickiewicz, 1955: 117). „Össze kell kapcsolnia magában a nemzeti költészet minden elemét" (Mickiewicz, 1955: 117), valamint fel kell fedeznie a népi mesemondók bölcsességét és művészetét. „Ilyen dráma eddig még nem volt. [...] Nem kell csodálkoznunk, ha a közeljövőben nem is jön létre; a létrehozására hivatott költőnek mindenekelőtt mélyen hinnie kell abban a gondolatban, hogy a drámai művészet sem az építkezéstől, sem a díszlettől, sem a színpadtól nem függ, épp ellenkezőleg, mindezen többlet a költői gondolatból kell fakadjon." (Mickiewicz, 1955: 125) Mickiewicz XVI. előadásában a misztériumokat mint az ideális dráma utolsó megnyilvánulását említi, amelynek letűnése után „a drámát beszorították a szalonokba és a budoárokba, s a mai napig ottmaradt" (Mickiewicz, 1955: 118). Mickiewicz ezen gondolatából kiindulva jelenik meg a középkori misztériumokra való utalás, formájához és ideológiájához történő visszatérés törekvése a lengyel romantikában és a Mloda Polska időszakában. A „misztérium" termi189