P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Leonyid Nyikolajevics Andrejev. Levelek a színházról.

Leonyid Nyikolajevics Andrejev Egy érdekes apróság: valamikor a magányos hős legfontosabb gondolatait, érzéseit monológban mondta el, de a mai realista dráma még ezt az utolsó és eléggé szánalmas lehetőségét is megsemmisítette annak, hogy a hős lelkének mélyébe hatoljunk, és a monológ is feleslegessé vált. Különös, hogy a drámaírók milyen ravasz trükköket vetnek be, mert érzik legalább egy rövid monológocska szükségességét, de amelyet mégsem mernek nyíltan alkalmazni: odaraknak egy süket öregembert, egy kályhát, vagy legalább egy kesztyűvel beszélgess, csak ne egyedül legyél a színpadon - mert ez természetellenes és nem életszerű, mondják. És cselekedni, egy pillanatra sem megállni, vég nélkül fecsegni, mint a papagáj, és egyszer sem mélyen elgondolkodni, húsz másodpercnél hosszabb időre - az talán életszerű? A szerzők pedig régi mesterek munkái alapján az élet ugyanolyan régi formáját másolják, és nem veszik észre, hogy már nem is hasonlít az életre, már nem is az élő arcot festik, hanem csak a régi képet másolják. 3. Elment a drámából a zseni is, hogyan is férhetne meg a színpad csíiggesztően szűk méretei között?! De még ha a szárnyait szélesebbre is akarná tárni, mindig végzetszerűen kiderül: hogy a legmélyebb és ihletett pillanatok a legkevésbé „színpadszerűek"..., mint például a Brand. De már nemcsak a zseninek, hanem egy közepes tehetségnek is szűk a mai színpad, le kell guggolnia és gügyögnie, mint egy kisgyereknek, hogy „színpadszerűnek" lássék. Mert az elkerülhetetlen cselekvéssel egyetemben a mai színház látványt is kíván nyújtani. És arra a kérdésre pedig, hogy kell-e a mai színháznak látvány, ugyanilyen kategorikusan azt válaszolom: nem, nem kell. És ez a válasz logikusan levezethető. Mivel a cselekvés is látható, ő maga a látvány, ezért együtt kell eltűnniük a színpadról, hogy átadják a helyüket a láthatatlan emberi léleknek, annak a hatalmas gazdagságnak, amelynek a meglátására képtelen a korlátolt emberi szem. És az ünnepélyesen öltözött csavargó, Benvenuto Cellini minden pompájával és környezetének élénk tarkaságával átadja helyét a fekete kabátos Nietzschének, az egyforma szobák néma mozdulatlanságának, a háló és a dolgozószoba csendjének és félhomályának. Manapság csak a vigéc bolyong kitartóan a világban, Lev Tolsztoj pedig a maga világdrámájával egy fél évszázad óta mozdulatlanul ül. És mivel manapság a prófétáinkat és a hőseinket nem kövekkel szokták megdobálni, hanem teleírt nyomtatott lapokkal, akkor hogy is maradna itt még helye a látványnak? Egészen természetes, hogy még a ravasz Maeterlinck is keresi a megfelelő módszert: ha azt akarja mondani, hogy „élet", azt írja: „tenger", és ezzel lehetetlen helyzetbe hozza a színházat, megadja, hogy a festő fessen egy valódi tengert, és csak tenger sikeredik... Mindenki előtt világos, hogy ez nem tenger, hanem az élet. Ha egy rossz tengert festünk, csak egy rossz tenger lesz belőle, és nem lesz belőle soha élet, akárhogy igyekszünk is! 166