P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Leonyid Nyikolajevics Andrejev. Levelek a színházról.

Leonyid Nyikolajevics Andrejev értelemben önmagára valamit is adó, értelmes ember számára. Egy művészieskedő apacs, esztétikai huligán az igazi művészet szekerére felkapaszkodva valahogy így fogalmazott erről a csodálatos vendégről a jelenlévők többsége. Elhangzottak ilyen kérdések is: vajon illendő-e, hogy egy magára valamit is adó színész moziban lépjen fel? Ilyen patetikus felhangok is érződtek: bárhogyan dicsérjétek is a mozitokat, soha nem fogja megölni a színházat, mint ahogyan a színes fénykép sem öli meg soha a festészetet. De még azok közül sem, akik a mozit védték, mutatott rá senki arra a teljesen elképzelhető lehetőségre, hogy épp ennek, a ma még esztétikai huligánnak és apacsnak titulált mozinak kell megszabadítani a színházat az üres és lényegtelen dolgok hatalmas terhétől, amelyek idegenek tőle és jámlékosak, és amelyek súlya alatt már régóta görnyed és pusztul a mai színpad, senyvednek a drámaírók, elsorvad és gyengül a valaha hatalmas és fejedelmi tribünök szava. 2. Szüksége van-e a színháznak cselekvésre, a színen zajló cselekedetek és mozgások azon törvényerőre emelkedett formájára, amelyet nemcsak hogy elismer minden színház, hanem egyedül szükségesnek és üdvözítőnek kiált ki? Erre az eretnek kérdésre engedjék meg nekem, hogy nemmel válaszoljak. Ilyen cselekvésre azért nincs szükség, mert maga az élet, legdrámaibb, legtragikusabb fordulataiban egyre jobban eltávolodott a külső cselekvéstől, és a lélek legmélye felé tart, az intellektuális élmények csendjébe és külső mozdulatlanságába. Nemrég újból átlapoztam Benvenuto Cellini emlékiratait, és lenyűgözött az a hatalmas mennyiségű esemény, ami ennek a középkori művész-kalandornak az életében volt: mennyi menekülés, gyilkosság, váratlan fordulat, veszteség és nyereség, szerelem és barátság. Egy átlagos, mai kortársunk egész életében nem él át annyi eseményt, mint amennyit Cellini élt át, a házától a városkapuig vezető rövid úton! De nemcsak Cellini volt ilyen, hanem minden akkori ember, az egész akkori élet rablókkal, hercegekkel, szerzetesekkel, kardokkal és mandolinokkal. És csak azt tartották érdekesnek és élményekben gazdagnak abban az időben, aki utazott és cselekedeteket hajtott végre, aki pedig egy helyben ült, az magát az életet nem tapasztalhatta meg, aki egy helyben ült, az ahhoz a kőhöz volt hasonlatos, amely az út szélén hever, és nincs mit mondani róla. És természetesen a színpadot is, amikor ez a cselekvés nélküli zsenit, Hamletet ábrázolják, meg kell tölteni hercegekkel, tőrökkel és gyilkosokkal, olyan cselekedetekkel, amelyek körülötte vagy mellette zajlottak, másképp elképzelhetetlen egy igazi, élő ember! De ugorjunk át néhány évszázadot, itt van, mondjuk... Nietzschének, a modern idők legtragikusabb hősének az élete. Hova tűntek az életéből az események, a mozgalmasság és a cselekedetek? Nincsenek sehol. Fiatal korában, 164