P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

H. Végh Katalin: Egy elfeledett színházteória az orosz századfordulóról

H. Vég/i Katalin A pánpsziché dráma a színházi kommunikáció aspektusából Az andrejevi pánpsziché dráma tehát a gondolatot (intellektust) és annak működését teszi a dráma központi kategóriájává, nem a külső eseményességet és a látványt, alapvetően megváltoztatva ezzel a dráma fogalmának akcióra-dikcióra, és a szereplők kollíziójának dinamizmusára épülő értelmezését, az emberi psziché működésének leírásakor alkalmazott pszichológiai realizmusát. Ez azonban Andrejevnél nem jelent visszatérést a realizmus forma- és stílusjegyeihez. Ha a pánpsziché dráma teoretikus alapvetésének tekinthető színházi értekezés, a Levelek a színházról című munka után született drámákat vizsgáljuk, akkor azokról elmondható, hogy a megvalósult pánpsziché drámák mindegyikében tetten érhető az andrejevi tragikus világértelmezés lényege: az a képessége, hogy a konkrét, egyedi jelenségben szimbólumok közvetítésével a létezés transzcendentális lényegét ragadja meg és legyen képes felmutatni. Darabjai tehát „kétszintű" - parabolisztikus - alkotások lesznek, amennyiben a drámai textus kétfajta értelmezésre ad lehetőséget: egy konkrét és egy általánosítással bíró jelentés konstruálható meg egy olyan világról, amely a ráció által nem megközelíthető. A darabok mindegyike Andrejevre jellemző dichotomikus értékszerkezetet mutat fel: a magányos és a tragikus küzdelemben elbukó hőssel szemben felmutatja annak pozitív ellenpólusát is, a kollektivitás és a szeretet eszményét (például a Gondolatban, vagy a Kutyakeringőben). Ezek a pánpsziché dráma manifesztációk azt is bizonyítják, hogy a cselekmény teljes megtagadása is lehetetlen a drámai játékban: a külső eseménysor redukálódásából megszülető statikus drámák mindegyike tartalmaz - minimálisra csökkentett - eseménysort, amely a szüzsét alkotja. A tér- és időviszonyaikat tekintve erősen stilizált darabokban azonban a drámai szó kapja a domináns szerepet: ezeknek a maximumig sűrített, tömör közléseknek a lényege, hogy a szereplők önprezentációjává válnak. A másik ember azonban nemcsak a nyelvet, hanem ezt a képet is képtelen dekódolni, a teljes meg nem értettség és magány tehát nyelvi síkon manifesztálódik. A szövegek olyan léthelyzetekre utalnak, melyekben megszűnik az interperszonális kapcsolat - és ennek a hiánynak a felmutatása Andrejevet a századelő dramaturgiájának egyik leghumánusabb képviselőjévé emeli. Vitathatatlan tény, hogy az andrejevi pánpsziché színház koncepciója tartalmaz utópisztikus elemeket. A Levelek a színházról legvégén így foglalja össze Andrejev elképzeléseit az új színházról: „Az új színházban nem lesznek nézők: ez az új színház első és legfontosabb követelménye, amely legalább olyan fontos, mint az, hogy a szociális életünkben is meg kell szüntetni, hogy csak olyanok vannak, akik ebédelnek, valamint olyanok, akik nézik, hogy mások hogyan ebédelnek: mindenkit oda kell engedni az asztalokhoz!... A nézők azért is el fognak tűnni, mert eltűnik a színház is, feloldódik az életben, ... hétköznapi létünk részévé válik. Mindenki önmagának fog játszani - nézők és színészek 160