P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Műfajok emlékezete - Tompa Andrea: Egy sebtében kipingált világ

Egy sebtében kipingált világ gos leleplezése, amely további, immár leleplezetlen szemfényvesztést eredményez - szintén cirkuszi eredetéről Nabokov publikálatlan, irodalomról szóló előadásaihoz készült feljegyzése tanúskodik. Eszerint a pétervári Cinizelli-cirkuszban látott angol bűvész „egy olyan trükköt akart bemutatni, melynek során látszólag eltüntet egy égő lámpát. A számnak az volt a lényege, hogy a bűvész először is előadja saját trükkje ál-leleplezését, vagyis megengedi a közönségnek, hogy bepillantson a trükk működésébe, mintegy az ő idétlenkedése révén - ezt gyönyörűen játszotta el, amint a nézők láthatják, hogy hogyan tünteti el a lámpát. A következő lépés a közönség megdöbbentésére az lett volna, hogy a lámpa nem ott van, ahova a kétbalkezes művész látszólag elrejtette. De a közönség, amint észrevette a tétova idétlenkedést, rögtön kifütyülte a bűvészt és felháborodása oly mértékű volt, hogy meg kellett szakítani a számot. Nagyon sajnáltam a szemfényvesztőt, de tény, hogy egy ilyen árnyalt trükk nem illett bele abba a műsorba, melyben nagyrészt táncoló lovak, piros orrú bohócok és szomorú tekintetű oroszlánok léptek fel."

4

0 Ilyen önleleplező, valójában további félrevezetést, megtévesztést szolgáló trükk bemutatása a kor cirkuszaiban ismert mutatvány volt; némely bűvész ezért antispiritistának nevezte magát (Dmitriev, 1977: 242). A művész mint bűvész (illetve artista) metaforának elsősorban cirkuszi genezise van. Hogy ez a gondolat mennyire korai a nabokovi életműben, azt egy 1923-ban megjelent Laughter and Dreams (Nevetés és álmok) című angol nyelvű esszé is bizonyítja.

4

1 Az esszének nem csak a nabokovi poétika szempontjából van jelentősége, de színházi vonatkozása is van: a mű az 1922-ben Berlinben megnyílt Karuszelj (Körhinta) nevű orosz kabaré műsorfüzetében jelent meg, feltételezhetően a kabaré felkérésére íródott (amellyel Nabokov együtt is működött).

4

2 Az esszé így indul: „A művészet - végtelen varázslat, varázsló, aki kétszer kettőt úgy ad össze, hogy abból öt legyen, vagy millió, vagy egy hatalmas csillogó szám, amely megvakítja és kísérti a matematikai rémálomtól összegörnyedő elmét"(42). Különös „mutatványos" leírásával nyit a Puskin - valóság és valószerűség című esszé. Egy rögeszmés férfi tudata működésének leírásáról van szó: a középkorú ember - betegsége elhatalmasodásával időben fokozatosan távolodva - történelmi időkhöz nyúlik vissza, amelyben szemtanúként megélt személyes élményeiről számol be; közléseiben - újabb színházi metafora! - „folyton megváltoztak a díszletek, ahogy a klasszikus drámában színről színre váltogatják a jelmezeket". A történelemről azonban sekélyes ismeretekkel rendelkező ember tébolya nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, melyeket az „ihletet és éleslátást feltételező rögeszme" Nabokovban mint beszélgetőtársban ébreszt, és így az őrült beszámolói laposak és érdektelenek. „Pedig mekkora szellemi mutatványos lett volna belőle, ha kifinomult ízlés, a történelem mélységes ismerete és némi természetes tehetség társul a nyugtalan, bomlott elméjéhez!" Az elme működését tanulmányozó Nabokov számára a szellemi mutatványos - aki Luzsin vagy Falter, az Ultima Thüle főhősének rokona lehetne - a tudat bűvésze, légtornásza. A nabokovi alkotó bűvész: a Jó írók és jó olvasók című esszéjében „kis mágus vagy feltaláló". (A régi bűvészek - a foglalkozás keleti eredetére utalva vagy csak misztifikálva azt - mágusoknak hívták magukat.) „Az irodalom nem azon a napon született, amikor egy fiú »farkas, farkas!« kiáltással szaladt a Neandervölgyben, és egy nagy szürke farkas volt a nyomában; az irodalom azon a napon született, amikor egy fiú farkast kiáltott, és nem volt farkas a nyomában. [...] A hosszú fűben loholó farkas 148