P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)
Műfajok emlékezete - Tompa Andrea: Egy sebtében kipingált világ
Egy sebtében kipingált világ különböző sportokról (boksz, te-nisz), és saját oroszhoni krokettezéséről. Fizikai tulajdonságaikat tekintve a be nem teljesült művészek, mindazok, akik alkotókként beváltatlan ígéretek maradtak - a Végzetes végjáték Luzsinja, a Meghívás kivégzésre Cincinnatusa, az Adomány alkotó-paródiája, Csernisevszkij - csenevészek, elpuhultak-elhízottak, mint Luzsin, fejletlen gyermektestűek, mint Cincinnatus, vagy éppen totyakos vénemberek, mint Csernisevszkij. Poétikai szempontból azonban e két kategória különböző: míg az artista-lét mindig csak a művész metaforájaként jelenik meg, addig a sportoló hősök tematizáltak, s e téma sok regény esetében a szüzsé részévé is válik. A hegymászó, hegymászás motívuma egyedül a Hőstett című regényben izomorf a más fizikai teljesítmények motivikus sorával, amely által a hős saját fizikai és pszichikai teljesítményének határait kísérti. Az Adományban az apa-hegymászó felfedező, a „megnevezetlent megnevező" tudós; vele új poétikai sor nyílik meg, a (természet)tudós és művész párhuzama. A Meghívás ban, amely a bohózat szabályai szerint a testit részesíti előnyben a szellemivel szemben, möszjő Pierre folyton önmaga bámulatos fizikai fejlettségét és ügyességét hangsúlyozza, miközben alulfejlett lábai vannak és minden cirkuszi kunsztja ostobán félresikerül. Ezután kifejti a szerelmi gyönyörről mint „az egyik legegészségesebb és legszebb testmozgás" (119) típusáról vallott nézeteit; e nézet szerint a „szerelmi munkás" a „gyönyör tervszerű és állhatatos kitermelésén" fáradozik. A nabokovi retorikában a szerelem sporttal való azonosítása, illetve az ezt leíró szavak (munkás, terv, termelés) azonosak az új szocialista ember (test)kultuszának fogalmaival. Möszjő Pierre-nek a Petruskáéhoz hasonló, csökött lába és ügyetlen teste van, Cincinnatus ezzel szemben nem csak egy „itteni testet" birtokol (94), ezt a gyönge, gyermeki testet, hanem egy ottani, másik dimenzióban lévő, túlvilágit is. Mint Nabokov a Jó írók és jó olvasók ( Good Readers and Good Writers) című esszéjében írja: „Három szempont van, ami alapján egy írót megítélhetünk: tekinthetjük mesélőnek, tanárnak és bűvölőnek. Egy nagy íróban együtt van mind a három - a mesélő, a tanár és a bűvölő -, de a bűvölő a legerősebb benne, az teszi nagy íróvá." (256) Fontos megjegyezni, hogy a nabokovi „író" mindhárom minőségében - a mesélő, a tanár és bűvölő is (angolul enchanter) - beszélő, előadó, performer; az élőbeszédet az angol „storyteller" (történetmesélő) is hangsúlyozza. Bár az írás/beszéd a nabokovi életműben nem egymással szembehelyezett poétikai kategória - Hansen-Löve rendszerében a nabokovi poétikát a textualitás jellemzi (szemben a performativitással), így az élőbeszéd fogalma egy mágikus nyelv (-felfogás, -filozófia) nyomait mutatja. A bűvész, bűvészet (más műveiben varázsló, mágus, mutatványos) motívuma kivétel nélkül minden regényében jelen van; a cirkuszi mutatványos, aki bűvészkedik, leleplezheteden trükköket mutat be az olvasó (néző) félrevezetésére, megtévesztésére, az olvasónak a mű és nyelve labirintusában való eltévedésére szolgál. Ismeretes, hogy a misztifikáció a nabokovi poétika egyik meghatározó eleme, sklovszkiji értelemben vett eljárása 3 9. Ezért tehát ez a metaforasor egyrészt az artista immanens, individuális (fizikai) teljesítményeként írható le (lásd fentebb), másrészt az alkotó és a befogadó szempontjából. A szemfényvesztő, megtévesztő, trükköket végrehajtó művész nézőjét (olvasóját) vezeti félre vagy tereli zsákutcákba, kínál hamis megfejtéseket. A nabokovi művész azonban nem csak mutatványokat mutat be, de le is leplezi a trükkjeit. E kétfenekű metafora - a bűvészmutatvány látszóla147
