P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Műfajok emlékezete - Tompa Andrea: Egy sebtében kipingált világ

Egy sebtében kipingált világ képeket, amelyekhez a háború alatt oly olcsón hozzájuthatott. Dietrichet a Meghívás kivégzésre és a Baljós kanyar örökíti meg; ez utóbbiban a főhős, Adam Krug kisfia a soron lévő áldozat. A hóhér (és így a kivégzés) teatralizálásának eljárása egy másik műben, az Adományban is visszaköszön, amely szerint mivel a halálos ítélet végrehajtása természet ellen való, „Kínában egy színész, egy árny játszotta a hóhér szerepét, levéve ezáltal az emberről a felelősséget, átvíve azt egy külső tükörvilágba" (idézi Buhks, 1998: 117). E regény IV. fejezetének főhőse, Nyikolaj Gavrilovics Csernisevszkij, egy szintén színházilag megjátszott (igaz, végre nem hajtott) kivégzés áldozata. Színpad és vérpad motívumának összekapcsolásával Jevreinov színházelméleti tanulmányaiban találkozunk. Jevreinov színházkoncepciójában a színház és bűn fogalma szoros rokonságot mutat. Sőt, a kettő azonos. Az újabb kutatások szerint (Alexandrov, 1996, Medaric, 2001) Nabokovra Jevreinov The Theatre in Life {A színház az életben) című műve volt hatással. Ennek előszavában már említi a színház azon formáját, amelyben testi fenyítések és kínzások láthatóak, Theatrum Poenarumnak, a bűnhődés színházának nevezve azt (1970: 4); a továbbiakban pedig így fogalmaz: „Valóban, ki tagadná, hogy a színház (bármilyen színház, teszem hozzá) elkerülhetetlenül is a megsértése, áthágása bizonyos törvénynek, ami »bűn«. A színház leglényege vajon nem a természet, az Állam, a közösség normáinak az áthágása? Igen, a színház bűn, a szó filozófiai értelmében. Ha nem az lenne, elvesztené minden varázsát, ellenállhatatlan vonzerejét, raison d' tre-jét. Itt hozzá kell tenni, hogy a színház nem csak filozófiai értelemben vett »módszerei« által bűnös, hanem szigorúan jogi szempontból. Hazugság, szimulálás, félrevezetés, álnevek használata (»színpadi nevek«), buja ölelkezések és csókok a közönség szeme láttára." (117) A teoretikus az egyházak ádáz színházellenes harcát is azzal magyarázza, hogy az egyház felismerte a színház bűnös voltát; a színészeket, akárcsak a bűnözőket, tilos volt keresztény temetőbe temetni. Jevreinov e gondolatkörbe utalja Platón színészekről alkotott képét, amely szerint őket „babérkoszorúval kell megkoronázni és ...kiűzni az ideális Államból". „Valóban, a színházat elkerülhetetlenül itatja át a hazugság, mivel a hazugság az egyetlen módja a nem létező dolgok valóságosként való láttatásának." (120) Jevreinov élet-színház elmélete (amely egyrészt a lét teatralizált voltát, másrészt a színház természetből való eredeztetését jelenti) ugyanúgy hatással volt Nabokovra, mint hazugság-színház elmélete. Mindkét elképzelés mögött a színház mint átalakulás (transzformáció, mássá válás) esztétika előtti gondolata húzódik meg. A hazugság-színház elmélete vezet azokhoz a teoretikus következtetésekhez, amelyek a „színház mint bűn" vagy a „színház és vérpad" kulcsszavakban összegződnek. Jevreinov hazugság- vagy bűnelméletében egyaránt argumentumként szerepel a bűn színpadi reprezentációja, a (színészi) átalakulás mint hazugság és mint az emberi önkifejezése szükségszerűsége, a színház természetére vonatkozó, az illúzió valóságként való reprezentációjának hazugságként való értelmezése, egy illuzórikus valóság teremtése. A színház mint bűn gondolatköre Tyeatr i esafot (Színház és a vérpad) gyűjtőcím alatt ismertté vált nyilvános előadásaiban éri el apoteózisát (Golub, 1984: 61). Jevreinov számára a vérpad a színház metaforája. A keleti és nyugati primitív és középkori kultúrákban a nyilvános kínzások és kivégzések, a „finom ízlésre valló színházi kínálat" (Golub, 62), ugyanúgy a tömeg vérszomját elégítették ki, miközben tudatát erősítették (morálisan megleckéztették, érzelmileg megtisztí141