P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Tárgyi és szellemi emlékezet - P. Müller Péter. Színház és (intézményes) emlékezet

Színház és (intézményes) emlékezet Amennyiben egy színházi (színész)anekdota egy előadásból meríti tárgyát, sok esetben éppen azt tematizálja, hogy miként hágta át az elbeszélés „hőse" a műalkotás határait (többek között színészugratással, egy a műbe bele nem komponált - váratlan - helyzet megoldásával, a memória megfeneklésével stb.). A nagy elbeszélések pedig - legyen az Fischer-Lichtéé (2001), Simhandlé (1998), Innes-é (1993) stb. - társadalomtörténetet, intézménytörténetet, élettörténetet (-rajzot), drámatörténetet kínálnak, a színházi előadások (vagyis a művek) története, illetve elemzése helyett. Ugyanis nemigen tehetnek mást, hiszen aminek az elemzés („elbeszélés") voltaképpeni tárgyának kellene lennie, vagyis maga az előadás, az a létrejöttének pillanatával el is enyészik. Ha a színházi emlékezetíró mégis arra vállalkozik, hogy konkrét előadások sajátosságairól, lefolyásáról mondjon valamit, akkor kénytelen másodlagos forrásokhoz fordulni, és a kritikai távlat lehetősége nélkül készpénznek venni az egykori szemtanúk beszámolóit. Vagyis kénytelen mások emlékezetét (és elbeszélését) közvetlenül átvenni. Erre a módszerre vagy megoldásra számtalan példát találhatunk, s ha most ideidézünk két előadást, akkor csak reprodukáljuk az előttünk már sokak által gyakorolt gesztust. Christopher Innes a XX. századi színháztörténetről szóló könyvében idézi W. B. Yeats beszámolóját az Übü király ősbemutatójáról. Eképpen: „Elmentem Alfred Jarry Übü királyának első előadására és [a barátom] elmagyarázta, hogy mi is történik a színpadon. A színészek olyanok, mintha bábuk, játékok, marionettek lennének, úgy szökdécselnek, mint a paprikajancsi, és azt kell látnom, hogy a főszereplő - aki valamiféle király - jogar gyanánt olyasmit hord magával, amivel mi a vécét szoktuk tisztítani." (Idézi Innes, 1993: 22; eredeti hely Yeats, 1955: 348-349) Az idézet előtt Innes a szimbolista drámáról, illetve Jarry darabjáról ír, az idézet után pedig az ősbemutató hatásáról, a botrányról, illetve ismét csak a darabról. Magát a színházi előadást tehát Yeats kurta beszámolója idézi meg, amelynek autentikusságát némiképp árnyalja, hogy mivel Yeats nem tudott franciául, ezért percepciójában (miként arra utalás történik) mások magyarázatára (is) hagyatkozik. Amire tehát a Yeatstől vett idézet emlékeztet, az szétbogozhatatlan összjátéka annak, amit az elbeszélőnek (egykori nézőnek) elmagyaráztak, és amit ettől függetlenül ő maga érzékelt. A Lugné-Poe rendezte előadásról fennmaradt rövidke beszámoló (pontossága vagy pontatlansága, közvetlensége vagy közvetettsége dacára) fontos példája a színházi emlékezet intézményesülésének és az áthagyományozódás gyakorlatának. Annál jelentősebb hitelesítő erő ugyanis, mint a személyes szemtanúság (a nézői jelenlét), valamint - ebben a példában - az emlékezőnek az (irodalom)történeti kánonban elfoglalt helye, aligha képzelhető el. Nyilván nem véletlen tehát, hogy a fenti Yeatsidézet a színháztörténeti tanulmányokban tovább vándorol. Egyik legutóbbi felbukkanása: Jákfalvi, 2001: 70; és magam is idéztem már részletét (P. Müller, 1998: 82). A következő emlék nem színházi előadásról való, hanem egy egyetlen alkalommal megtartott „egyetemi előadásról". Az előadóterem első sorában ülő Anais Nin a következőképpen emlékezik az 1933- április 6-án este 9-kor A színház és a pestis címmel tartott előadásra: „Szinte észrevétlenül kezdte bemutatni, milyen az, ha pestisben haldoklik az ember. Senki nem tudta pontosan megmondani, mikor kezdődött. Hogy előadását érzékletessé tegye, eljátszotta a gyötrelmet... Semmilyen szóval sem lehetne azonban leírni, hogy mit is játszott el Artaud a Sorbonne kated12