P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)
Tárgyi és szellemi emlékezet - P. Müller Péter. Színház és (intézményes) emlékezet
Színház és (intézményes) emlékezet mányozódott tovább napjainkig. Címe 525 antik görög tragédiának maradt fenn, s tudjuk, hogy csak Szophoklésztől 130 drámát őriztek Alexandriában. Ezek az adatok azonban nem maguk a művek, hanem csupán számok és címek. És noha e fennmaradt, az (írásos) emlékezetben megőrzött drámák a szövegbe fagyott színház példái, magáról a színházi műalkotásról csak igen közvetett módon tudósítanak, hiszen a megjelenítés hogyanját nem tartalmazzák. A megjelenítés mozzanatai ugyanis „(tünékeny-változékony jellegüknél fogva) nem rögzíthetők, nem hagyományozhatok, s ily módon nem hozzáférhetők a történész számára. [...] Semmiképp sem vagyunk abban a helyzetben, hogy megvizsgáljuk azokat a performatív cselekvéseket, amelyekkel a Dionüszosz-színház, a Globe, a commedia dell'arte vagy Moli re társulata vitte színre a szerepek identitását." (Fischer-Lichte, 2001: 13-14) Az emlékezést még az sem segíti, ha tudjuk, hogy a XVII. század elején az antik színház előadásainak rekonstrukciójára tett kísérletekből jött létre az opera. Azt ugyanis nem az emlékezet hozta létre, hanem a felejtés: az, hogy bő kétezer év során teljesen feledésbe merült az egykori tragédia-előadások mikéntje. Hasonlóképpen a felejtés érhető tetten Dante azon gesztusában is, hogy fő művét komédiának nevezi. Az ő korára ugyanis már elfelejtődött, hogy a komédia eredetileg, az antikvitásban színházi (drámai) műszó volt. íme, emlékezet és felejtés összjátéka a színház(történet) közegében. Noha a színházi előadás (mint műalkotás, a maga egyediségében) a korábbi évszázadokban mindörökre feledésbe merült, a színházi emlékezet nagyon sokat köszönhet az előadások közreműködőinek. Shakespeare esetében például azok a szövegek, amelyeket az utókor az ő drámáiként azonosít, elsősorban a színészek szereppéldányaiból, az előadások után, emlékezetből kerültek összeállításra, gyakran a színészek által. Ezek a drámák ily módon egy színházi előadás (és egy színházi gyakorlat) rögzítései (is). Az is közismert, hogy az első Shakespeare „összest", az 1623-as fóliót a drámaköltő két színésztársa állította össze. Ők - még - emlékeztek. Azt a kompilátort viszont, aki az első Hamlet-kiadás szövegét készítette, többször cserbenhagyta a memóriája. Ez az 1603-as első kvartó a - csak az 1930-as években kanonizált - második kvartónak mintegy a felét tartalmazza, számos leegyszerűsítéssel és hibával. Benne a filozofikus részek meg vannak kurtítva, a szöveg lejegyzője csak a kulcsszavakra emlékszik, s a többi szövegrészt közhelyekkel tölti ki. Aki ezt a változatot lejegyezte, összeállította, az ismerte a mű cselekményét, és vélhetőleg felhasznált szerep- vagy súgópéldányt, de nem volt a szöveg egészének birtokában. Shakespeare drámáinak fennmaradása arra is példa, hogy miként kapcsolódik össze a színháztörténetben az emberi emlékezet személyes dimenziója az emlékezés intézményesült formáival. Habár a színházi előadásról minden néző egyéni emlékeket őriz, az előadás folyamata kollektív befogadói helyzetben jön létre, amelynek az együttes élmény is szerves része. A színházi előadás hatástörténete egyesíti magában az egyéni és a kollektív emlékezetet. Az áthagyományozódás, az egymásra következő emlékezetek láncolata először az alkotók oldaláról jön létre. Talán nincs még egy művészeti ág, amelynek történetében az egymást követő generációknak, esetenként a dinasztiáknak ekkora jelentősége volna. Az egyik első példa a színház családon belüli áthagyományozódására Szophoklész, akinek i. e. 406-ban bekövetkezett halála után az Oidipusz Kolónoszban című utolsó drámáját azonos nevű unokája vitte színre (rendezte meg) i. e. 401-ben. A magyar hivatásos színjátszásban is sok-sok példája 10
