P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Struktúrák és életutak emlékezete - Szabó István: Színészéletutak

Színészéle tutak ból így „vész el" például a színészet mellett rendezőként is 20 éven át aktív Orbán Tibor, aki egyik lexikonban sem kapott helyet. Az évfolyam 1965-ben éppen száz éves az állami színészképzés. Ekkor a színházművészeti főiskolán kivételesen három osztály végzett; a 60-as évek átlagos évfolyamlétszámának körülbelül kétszerese kapott diplomát. Az államosított magyar színház első évtizedeiben az állam monopolizálta a képzést is, ezért a hivatal évről évre meghatározta, hogy hány hallgató felvételével, illetve kibocsátásával lehet kielégíteni a színházak szakemberigényét. Nehéz lenne ma már rekonstruálni azt, hogy mi lehetett ennek a számításnak az alapja. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy 1960-tól egy évtized alatt összesen 162 színész végzett a főiskolán. Ez átlagban, tehát évente 16 főt jelent, ami kevesebb, mint az akkor működő színházak száma. A 60-as évek közepén csendes a színházi élet. A magyar színházművészetet a következő évtizedekre megújító törekvések még nem jelentkeznek, nincs már meg a Petőfi Színház, de nem született meg még a 25. Színház sem, és ekkor még Kaposvár vagy Szolnok sem emelkedik ki a teátrumok sorából. Ami ezt a korszakot jellemzi, az egy jó színészekben dúskáló, látványosan támogatott fősodor (Nemzeti, Víg, Madách) és egy szárnyait bontogató periféria (például Kazimir Körszínháza vagy az Universitas). A filmművészet egy lépéssel előrébb jár. A 60-as évek elejétől kezdődik és körülbelül 1980-ig tart a magyar film nagy korszaka, amely a nemcsak hazai viszonylatban figyelemre méltó művek sorát produkálja. Ebből a szempontból az évfolyam a legjobbkor érkezik. Fontos körülmény, hogy a televízió tömeges elterjedése is erre az időszakra tehető: a színházi közvetítések, televíziós játékok, valamint a képernyőn is megjelenő filmek révén a színészek korábban soha nem tapasztalt ismertségre, népszerűségre tesznek szert. 1961-ben, alig néhány nappal azután, hogy kivégezték a forradalom utáni megtorlás utolsó áldozatait, többségükben budapesti születésű, 18-20 éves fiatalok kezdték meg tanulmányaikat. Mire eltelik a főiskolai négy év, nagyot változik a világ: ennek a korosztálynak vitathatatlanul jó irányban. Igaz, 1965 tavaszán kapnak még búcsúzóul egy fájdalmas útravalót: miközben vizsgaelőadásaikban szerepeltek az Ódry Színpadon, a közeli Blaha Lujza téren felrobbantották a lebontásra ítélt Nemzeti Színház épületét, íme a három osztály. 1. Simon Zsuzsa

1 osztálya: Almási Éva, Balogh Zsuzsa, Csikós Sándor, Csomós Mari, Dániel Vali, Harkányi János, Horváth László, Juhász Jácint, Kozák András, Szabó Éva, Szersén Gyula, Szilágyi Tibor. 2. Békés András

2 osztálya: Bősze György, Györffy László, Kardos Gábor, Kertész Péter, Meszléry Judit, Osztovits Cecilia, Parragi Mária, Pálfi Gabriella. 3. Szinetár Miklós

3 osztálya: Balázs Péter, Bálint András, Drahota Andrea, Ernyei Béla, Farkas Gabriella, Fodor Erzsébet, Gönczöl János, Moór Marianna, Orbán Tibor, Tóth Gabriella, Tóth Sándor. 1965 nyarán a Film Színház Muzsika két számában mutatja be a végzős évfolyamot, Harmincegyen pályakezdés előtt című cikkében. A rövid kis írások minden103