Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

BORBÉLY SZILÁRD: Horvát István és Vörösmarty Mihály: történeti és irodalmi fikció találkozása

Borbély Szilárd Horvát István és Vörösmarty Mihály: történeti és irodalmi fikció találkozása „Horvát István az ősi dicsőség dalnokát üdvözölte benne, mintegy testvérét, ki az a költészetben, ami ő a történelemben." Gyulai Pál

1 A honfoglalási eposz létrehozása körüli vita, készülődés és izgalom összekapcsolódik annak lassan tudatosodó belátásával, hogy a történelem semmiképp sem lehet független attól a nyelvtől, amely elbeszélhetővé teszi. Ez így kategorikus kijelentésnek tűnik, és ily módon csak későbbi korok belátásainak visszavetítéseként értelmezhetők a korszak történései.

2 Azt jelzi, hogy a nyelvi kérdések legalább akkora súllyal kerültek szóba, mint a történeti tények kutatása. Példaként Csokonaira hivatkozva belátható, hogy őt, mint nagy műfaji tudatossággal rendelkező alkotót, a műfaji-poétikai kérdések komoly latolgatása elvezeti a poétikai diskurzus területéről, és eposzi anyag után kutatva a történettudomány, illetve a néprajz

3 felé irányítja. Mindeközben tájékozódását alapvetően poétikai kérdések tartják fogva: sok1 Gyulai Pál: Vörösmarty Mihály életrajza. Budapest, 1985. 86. 2 Hayden White: Metahistory. Die historische Einbiláungskraft im 19. Jahrhundert in Europa. Frankfurt am Main, 1991.; uő.: A történelem terhe. Budapest, 1997. 3 Csokonai - Dugonics András példájától vezettetve - az eredet nyomait a „jelenkorban" kutatja, azonban ezek a nyomok ahhoz hasonlóan lesznek „olvashatók", ahogy a mondák, mesés történetek ruházzák fel jelentéssel a szemük elé táruló várromokat, épületmaradványokat stb.: vagyis az elbeszélések valamilyen architextuális preformáltsága által. Vagyis Csokonai sem a nép szokásaira kíváncsi, hanem a számára érvényes „irodalmiság" jegyében prefigurált elbeszéléseket keres. A jelen képeit vetíti vissza egy olyan múltba, amely sohasem létezett: vagyis egy fikció idejébe, amely fikció saját legitimációs bázisát képezheti. Tágabb értelemben és merészen fogalmazva: az egész korai nemzeti-történeti irodalom saját legitimációján dolgozik, miközben létrehoz egy olyan fikciórendszert és hozzákapcsolódó retorikát, egy jól kidolgozott és egységes tropológikus rendet, amely saját társadalmi legitimációját megalapozhatja. A történeti adatok és források, noha szépen gyarapodnak ekkoriban, azért még mindig nagyon szegényesek ahhoz, hogy egy diskurzus épülhessen rájuk. A pesti egyetemen ekkor még nincs magyar tanszék, könyvek is alig vannak, diskurzív szabályok sincsenek, ami azt jelenti, hogy nemzeti történelem sem létezik mint diskurzus. 111