Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)
DÁVIDHÁZI PÉTER: A nemzet mint res ficta et picta keletkezéséhez
forduló, de Virágtól és Horváttól órán kívül még sokkal többet tanuló if jakban is tudatosult, ezért nehéz volna eldönteni, a fiatal Vörösmartyra vagy a fiatal Toldyra jellemzőbb, hogy a Zalán futása első énekében seregszemlét tartó Árpád leírásának első mozzanatát - „Vala ékes párducza vállán, / Rendítő buzogány jobbjában, 's oldala mellett / Ősei' harczaiból maradott nagy kardja világolt" (158-160. sor) - Toldy az Aesthetikai levelekben így értelmezi: „Már a párduc kacagány elválasztja őtet világának minden többi alakjaitól". 10 De milyen történelmi kutatások miféle eredményei alapján illett ezt elfogadni? Korabeli költemények vagy elbeszélések olvasásakor nem tennénk föl e kérdést, értelmezésükhöz vagy értékelésükhöz végképp nem volna szükséges, de az egykori szépirodalmi (verses vagy prózai) epika és a tudományosnak szánt történetírás közös beszédmódjának motívumkészletét vizsgálva tudnunk kell, mennyi tudományos bizonyíték számított elegendőnek ahhoz, hogy a párducbőr-toposz diadalmasan bevonulhasson a nemzeti nagyelbeszélés mindkét fajtájába. Szerencsénkre a következő évtizedben Horvát a maga mindent ismételve sulykoló módján visszatért a kérdésre, amikor 1837-ben tanulmányt közölt a Tudományos Gyűjteményben A' Párdutzbőrről, mint hajdani Magyar Vitézi Ékességről; ezáltal alkalmunk nyílik ellenőrizni, hogy milyen adatok álltak rendelkezésére. Állítása szerint csak azt adja itt elő, ami más irányú történelmi kutatásai közben szemébe ötlött, 1 1 ez a gyűjtése azonban annyira sokféle forrásból merít, hogy ekkor már nyilván régóta zajlott; éppen ezért sokatmondó lelet szempontunkból, hogy forráskritikával ellenőrizhetően még mindig csak vajmi kevéssel tudja alátámasztani a párducbőr ősmagyar vitézi öltözet voltát. Bevezetésül a motívum hazai versbeli előfordulásai közül ,,a' nagy lelkű" Virágtól idézi a kézenfekvő verssort („Párdutzos Árpádnak lelkes maradéka Magyar Nép"), címe (A' táborból megtért hazafiakhoz) megjelölése nélkül, hogy szemléltesse a hajdani öltözködési szokás vizsgálatra érdemes voltát. Ezután viszont cikkében mindvégig némi elégedetlenség bujkál: még az ő szinte parttalanul csapongó módszerével is szórványosak, túl általánosak vagy éppen nem elég régiek a föllelhető adatok. Szövevényes alapproblémáját, hogy ha a párduchoz megtévesztően hasonló ázsiai leopárdot kizárjuk, miként ismerhették meg és szerezhették be az ősmagyarok a természettudósok szerint csakis Afrikában honos párduc bőrét, még átvágja a nála megszokott huszárvágással: „a 1 hétféle Magyar Nép Ősei Afrikában sokáig laktak". De bármennyire követni szeretné a művelt nemzeteket abban, hogy „nagy gonddal öszszegyűjtik az Ősöknek hajdani szokásaikat és szertartásaikat, hogy ezekből esmérni tanúlják mind azt, a' mi valamelly nemzetet más Népektől szorosan megkülönböztetett, 's mint egy sajátságos Egészszé tett", éreznie kell, hogy amit ő 10 Vörösmarty 1963. 55.; Toldy Ferenc: Aesthetikai levelek Vörösmarty Mihály epicus munkáiról. In: Toldy Ferenc kritikai berke. Első kötet. 1826-1836. Budapest, Ráth Mór, 1874. 33. 11 Horvát István: A' Párdutzbőrről, mint hajdani Magyar Vitézi Ékességről. Tudományos Gyűjtemény, XXI. évf. 1837. I. köt. (A továbbiakban: Horvát 1837.) 12. 98