Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

FRIED ISTVÁN: Vörösmarty kelet-közép-európai romantikája

ra reagáltak a legintenzívebben és legtermékenyebben, és miközben továbbírták, esetleg átírták-újráírták, netán módosították azt, ami európai romantika címszó alatt a kritikában értelmeztetett, másfelől költői pozíciójuk hogyan illeszkedett (vagy nem, vagy kevéssé illeszkedett) a hazai hagyományokba. Az minden bizonnyal állítható, hogy Vörösmartynak (és kortársainak) nem állt útjában sem Goethe, sem Schiller, és amennyiben klasszicizmusról, klasszikáról szólhatunk, egy alakulóban lévő irodalmi mechanizmus önszerveződési és önmeghatározási kísérleteit nyugtázhatjuk. Itt azonban számottévő különbségek bukkannak föl: a XVIII. századi, virágzó lengyel klasszicizmus a történeti-politikai traumák ellenére még képes volt utóvédharcokkal megnehezíteni Mickiewicz romantikus áttörését, míg Preseren és Mácha magános vállalkozása (Preserennek esztétikában jártas társai fiatalon haltak meg) egy differenciálatlan irodalomban valósult meg, amelyben a nyelvészet és a történetírás (jellemző módon az irodalmi-nyelvi szituációt illetően: a szótárkészítés) jelentette a nem feltétlenül anyanyelvi írásbeliségnek talán leginkább számottévő teljesítményét, nem is szólva arról, hogy a cseh (kulturális-irodalmi) múltszemlélet alapozásául a königinhofi és grünbergi hamisítványok szolgáltak. A magyar irodalom mintegy a lengyel és a cseh, szlovén között lelhető: amennyiben kiemelkedően fontos költőszemélyiségek, irodalmi-nyelvi polémiák és irodalmi jellegű szövetkezések, amelyek irodalmi lapok hiányában inkább imitálták az „irodalmi élet"-et, mint létrehozták, az egyik oldalon, centrummá szerveződni képtelen perifériák, esetleges könyvkiadás a másikon. Irodalmaink „világirodalmi" tájékozódása azonban nem mondható korszerűtlennek. A szlovén és a cseh olvasók kétnyelvűsége (németül még jó darabig szinte minden értelmiségi, polgár tudott, sőt írt) lehetővé tette, hogy az amúgy is terjesztett német irodalmon kívül az érdeklődés más irodalmak felé is forduljon, s így fordításban, adaptáció révén más nyugati, illetőleg „szláv" szerzők is megjelenjenek az olvasmányok között; a lengyel klasszicizmus franciás vonásaihoz igen alapos francia irodalmi ismeret járult, nem kevésbé jutott el az olvasókhoz a német, majd az angol; a magyar fordítások skálája sem csekélyebb terjedelmű, jóllehet szerkezetében különbözik a lengyeltől. Itt jutottam vissza indító kérdésemhez: nemzeti romantikáink megalapozói miféle romantikát képviselnek, hogyan dolgozták föl és feldolgozták-e a koraromantika irodalmát, esztétikai, bölcseleti gondolkodását, leírható-e romantikájuk a koraromantikusok terminológiájával (groteszk, arabeszk, romantikus irónia, imagináció és így tovább)? Vagy jobban tesszük, ha Byron-recepcióról, Byron-értelmezésről beszélünk, kivált a romantikus eposzként készülő, majd líriko-epikus poémává átváltódó művek személyiség-felfogását elemezve? Esetleg erőteljesebben figyelve arra, miként fogalmazódik meg a nyelv lehetősége, a ki/elbeszélhetőség, a „problematikus", az alig-alig vagy sehogy sem rögzíthető személyiség (akivé a byroni „törvényenkívüli", a „renegát", a „kalóz" átminősül), miképpen illik a hazai közvélemény igényelte hősök galériájába, mennyiben érzékelteti a szerző/el8