Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

ZENTAI MÁRIA: Az íbisz legfeketébb tolla

sodik a püspök érkezése és a „jobb ima" megtanítása, a harmadik a csoda. A példázatszerűség Mikesnél látott legerősebb szövegbéli jele, az előrebocsátott tanulság eltűnik, az olvasói értelmezés induló irányát nem a tanulság jelöli ki, hanem a semlegesebb, inkább csak a műfajt előrejelző cím: A szent ember. A remetének Vörösmartynál sincs neve, van viszont személyes múltja: Élte hányszor volt veszélyben, És családja, És hazája! Védelmezte a nagy isten. S ő megérte, hogy körüle Vére ifjú koszorúja Felzsendűle; S a szabaddá lett hazát Már nem dúlja Ellenség és álbarát. A középkori eredetű és hangulatú legendában kissé furcsán hatnak a jellegzetesen XIX. századi haza- és szabadságmotívumok: a veszélyben lévő haza és család, a hazát dúló ellenség és álbarát, végül a szabaddá lett haza említése olyan sorsot sejtet, mint például A hontalané, csak ellentétes, kedvező végkifejlettel. A hazának szentelt, áldozatos élet volt a remetéé — sejteti (bár nem állítja) a szöveg, megengedve akár azt is, hogy olyan versek kontextusában olvassuk, mint A hontalan, Az élő szobor; a Honszeretet, a Himnusz. Azt mindenképpen biztosítja, hogy emelkedett jellemű, tiszteletre méltó férfinak képzeljük a hőst, vagyis ne is tételezhessük majd fel, hogy istenkáromlása esetleg egy bűnös, elvetemült lélek természetes megnyilatkozása. Vörösmarty részletesen leírja a szigetet, sorra motiválja és kikerekíti a történet minden részletét. A remete azért imádkozik furcsán, mert hosszú magányában „Elfelejte már beszélni". A hajó „Vész elől" menedéket keresve köt ki az öbölben. A püspöknek van neve: „Gerő, a jámbor püspök". (Nehéz lenne megmondani, melyik Szent Gergelyre gondolhatott Vörösmarty. Szóba jöhet esetleg Nazianzoszi Gergely kappadókiai egyházatya: ő híres volt retorikai és poétikai műveltségéről és tehetségéről - vagyis értett a nyelv művészetéhez -, többször vonult vissza remeteségbe, és sokat utazott, többször is behajózta élete során a Földközi-tenger medencéjét.) A szent ember istenkáromló imája („Legyen átkozott az Isten!") háromszor idéződik, a történet előmenetele szempontjából szükségtelenül, de az ismétlés erejével hangsúlyozva a helyzet képtelenségét. A remete különös nyelvhasználatát is háromszor értelmezi maga a vers. Az első részben az elbeszélő óvatosan még csak a lehetőségét veti fel („mintha") érzés és nyelv kibékíthetetlen ellentétének: 77